Belföld 2021. május 16.

Balatoni nyaralás az 50-es évek után - visszaemlékezés a Fortepan fotóival

Balázs Belföld 2021. május 16.
Alábbi írásunkban egy kicsit körbejárjuk, hogy miként nézett ki a balatoni turizmus a retró hőskorszakában.

A Velencei-tótól eltérően a Balaton-parti idegenforgalom nem számított újsütetű jelenségnek a 20. század Magyarországán. Olyannyira nem, hogy a Balaton rekreációs potenciálját már a 18. században felfedezték, a 19. századra pedig annyira élénk társasági élet zajlott itt, hogy az 1850-es évektől fölfelé a helyieknek már azon főtt a fejük, hogy miként tudnák valahogy visszaszorítani a szezon idején elburjánzó prostitúciót.

A Helka gőzös ki és beszálló utasai 1912-ben Balatonföldváron.
A Helka gőzös ki és beszálló utasai 1912-ben Balatonföldváron (Forrás: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár / Pölös István gyűjteménye)

Nagyjából 1945-ig a balatoni nyaralás a Keszthely-Siófok-Balatonfüred háromszögben zajlott és az utóbbi két város volt a megfellebbezhetetlen központja a korabeli idegenforgalomnak. Csakhogy amíg Balatonfüred a reformkori hagyományait ápolva inkább az arisztokráciának nyújtott kikapcsolódási lehetőségeket, addig a déli part fővárosa, Siófok a módosabb polgárok üdülőhelyeként működött.

Ez a második világháború után megváltozott, olyannyira, hogy a 40-es évek második felében kis híján meg is szűnt a turizmus azon formája, ahogyan mi ismerjük. Az történt ugyanis, hogy mint minden mást, a kommunisták ezt is a tervgazdálkodás keretei közé kívánták szorítani.

A vasfüggöny leereszkedésével egy időre eltűntek a Horthy-korszakban még szép bevételeket produkáló külföldi vendégseregek és a turizmust teljes egészében a szakszervezetek munkásüdültetésének rendelték alá. Persze nem hiányzott ehhez az ideológiai máz sem:

„A Balaton, annak partjai, zöld ligetei ma már örökre és visszavonhatatlanul a magyar dolgozó népé. A felszabadulással a Balaton történelmében is egy új korszak nyílott. Ahol egykor kéjurak dőzsöltek, ma kéthetenként újabb üdülőcsoport váltja egymást” – hirdette diadalmasan a korabeli sajtó.

Úttörőtábor Balatonlellén 1952-ből.
Úttörőtábor Balatonlellén 1952-ből (Forrás: Fortepan / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény)

A turizmus feltámadása

Az áldatlan állapotoknak a Sztálin halálát követő politikai változások vetettek véget. Kezdetben a baráti, szocialista országokból, majd nem sokra rá már az imperialista fertő olyan viperafészkeiből is érkeztek külföldi vendégek, mint pl. Franciaország. A fellendülést ugyan pár hónap erejéig befagyasztotta az ’56-os forradalom és szabadságharc, ám a hatalom az eseményeket követő véres megtorlás és elnyomás időszakában sem próbált változtatni a korábbi, nyitást előíró irányvonalon. Ennek elsősorban – a nyilvánvaló gazdasági hozadékon túl – politikai okai voltak.

A kivégzések miatt a Kádár-rendszer nemzetközi reputációja gyakorlatilag nemlétező szintre esett vissza és a régi-új pártelit a külföldi vendégeket alaposan elkényeztető Balaton-parttal szerette volna a kormányzat csapnivaló hírnevét árnyalni.

Nagy Imre Badacsonytomajban szüretkor, egy nappal a forradalom kitörése előtt.
Nagy Imre Badacsonytomajban szüretkor, egy nappal a forradalom kitörése előtt (Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal)

A remélt pozitív hatás, meg természetesen a valutabevétel érdekében a hatalom arról a korábban rutinszerű gyakorlatról is lemondott, miszerint az imperialista országokból érkezőknek, képletesen mondva, a fenekükbe is belevilágítottak az országba való belépésükkor.

Nyilván azért tettek így, mert sokat rontott volna a turistamágnes hatékonyságán, ha mindenki tudja, hogy hosszas csuklóztatásra számíthat a magyar határon. Ennek megfelelően elrendelték, hogy csak kulturáltan szabad a turistákat ellenőrizni a határon és személyi motozást csak a legszükségesebb esetekben alkalmazzanak.

Disszidált magyarokat is vártak

A hatalom annyira ki volt éhezve a külföldi látogatókra, hogy egy rövid nyaralás erejéig még az Amerikába disszidált magyarokat is hajlandó volt vendégül látni, persze itt már azért a politika megállapított kizáró tényezőket is, például a nagyvonalú meghívás csak azokra a magyarokra vonatkozott, akik még 1938 előtt hagyták el az országot. Ezzel próbálták elejét venni annak, hogy ellenséges elemek vegyüljenek a turisták közé.

Kitört a jó hangulat a badacsonyi Rodostó turistaháznál, 1963.
Kitört a jó hangulat a badacsonyi Rodostó turistaháznál, 1963 (Forrás: fortepan / Chuckyeager tumblr)

Vágyak és a valóság

Ekkoriban ébredtek rá arra is, hogy a Balaton környékében benne van a potenciál arra, hogy az ország legfontosabb idegenforgalmi célpontjává váljon. Bár ez sosem valósult meg, hiszen az első hely már a korszakban is stabilan Budapesté volt, ugyanakkor a pártelit sose kezelte idegenforgalmi központként a fővárost, helyette a Balaton-parttal viszont ez volt a tervük. Ezért is hozták létre a Balatoni Intéző Bizottságot 1957-ben, majd némi csetlés-botlás után látták el a megfelelő hatáskörrel, hogy legyen egy szerv, amelyik a szükséges fejlesztéseket, beruházásokat a megfelelő szakmai nívón elvégzi.

Vitorlások a balatonfüredi mólónál, 1967.
Vitorlások a balatonfüredi mólónál, 1967 (Forrás: Fortepan / FŐFOTÓ)

Ezen utóbbi szavak szépek voltak, csak sajnos a rendszer sajátosságaiból kifolyólag soha nem valósulhattak meg. A doktriner marxizmuson alapuló gazdaságpolitika (leegyszerűsítve: Ha Béla bemegy a bútorgyárba kisszéket gyártani, akkor a társadalomra nézve hasznos, produktív munkát végez, ellenben, ha Béla pultos egy kocsmában, akkor a társadalom számára semmi kézzel foghatót nem csinál, ergo improduktív munkát végez) lényegében a szocializmus utolsó évtizedéig képtelen volt felfogni a szolgáltatószektorra fordított kiadások értelmét.

Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy igyekeztek mindenen az ésszerűtlenség szélső határáig spórolni. Ekkoriban születtek meg a jóformán egymás szájába épülő motelek, az infrastrukturális háttér sem volt kielégítő. Például hiába volt a vendégnek szállása mondjuk Tihanyban, ha tankolni akart, akkor el kellett mennie egészen Balatonfüredig, mire talált egy benzinkutat.

Komoly hibája volt a rendszernek a fentebb részletezett kellemetlenségeken túl, hogy csak látványosabbá tette az életszínvonalbeli különbséget a nyugati turisták és a keleti blokkos nyaralók között, a helyiekről nem is beszélve. Hiszen a ropogós valutával fizető nyugatnémet turistát tejben-vajban fürösztötték, miközben a többiek egy pokrócon üldögélve ismerkedhettek meg a kívül égett, belül nyers, de cserébe pokoli drága saslik és a vizes sör sanyarúságával.

 

Címlapfotó: Vitorlások a balatonfüredi mólónál, 1967 (Forrás: Fortepan / FŐFOTÓ)

Keresés az oldalon