Belföld 2021. május 09.

Így nyaraltak dédanyáink a Velencei-tónál

Balázs Belföld 2021. május 09.
A Velencei-tavat világ életében a Balatonhoz mérték, így az örök másodikként vonult be a magyar üdülőkultúra nagy könyvébe. Pedig az idegenforgalom a 20-as évektől szépen lassan fellendült, a nyolcvanas években pedig már komoly tömegek érkeztek a tóhoz.

Lényegesen később figyeltek fel az üdülni vágyók a Velencei-tóra, mint a Balatonra. Míg az utóbbi északi partján már a Reformkorban pezsgő társasági élet zajlott, addig ezen idő alatt a Velencei-tó a környékbeli falvak (Velence, Gárdony, Sukoró, Pákozd, stb.) lakosságának szolgált megélhetésként. ezeket a településeket ugyanis nagyrészt halászok lakták és a Velencei-tóban akadt is hal bőségesen.

A helyiek kezére játszottak a folyószabályozásokkal kapcsolatos intézkedések is, ugyanis ez a dunai halállomány megcsappanásával járt együtt, így a 19. század második felében már jól jövedelmező üzlet volt a frissen fogott halakat vizes hordókban Budára, vagy Pestre szállítani és az ottani piacokon árulni.

Persze nem volt ez egy fáklyás menet a korban, a tó időnként kiszáradt (utoljára 1866-ban), de olyannyira, hogy állítólag toronyiránt lehetett hajtani a lovakat Gárdonyból Pákozdra, máskor meg annyira megtelt vízzel, hogy becsapott az ár a környező településekre. Sőt, az sem volt ritkaság, hogy a tó körüli sűrű nádasokban haramiák tanyáztak, akik akár fényes nappal is lecsaptak a környék településeinek gazdagabb lakosaira.

A 19. századtól kezdve többször felmerült a tó lecsapolásának terve is, még a 20. század legelején is volt ilyen kezdeményezés, ám ezek a helyiek ellenállásán rendre hajótörést szenvedtek, így a tó megmaradt.

Lényegében az 1920-as évekig csak halászatra, no meg vadászatra használták, hiszen a lápos tóvidék sok vízimadárnak adott otthont, amiket aztán csónakokról durrogtatva ejtettek el a környékbeli birtokosok, no meg a rapsicok (orvvadászok).

Nyilván ez nem jelenti azt, hogy a tó hivatalos idegenforgalmi „felfedezéséig” egy teremtett lélek nem használta fürdésre, sőt, a helyiek gyakran és lelkesen mártóztak meg benne a forróbb nyári hónapok idején. Két magyar költőt is a tó korai tisztelői között találhatunk. Egyikük a Kápolnásnyéken született és gyermekkorát a Velencei-tó mellett töltő Vörösmarty Mihály, a másik pedig a váli erdészlak remeteköltője, Vajda János volt, aki még verset is írt róla.

 

Megjelenik az idegenforgalom

Az idegenforgalom számára a két világháború közti időszakban vált láthatóvá a tó a 20-as évek végétől szaporodni kezdtek, elsősorban a déli parton, emelt nyaralók. Egymás után alakultak a fürdőegyesületek, a jachtklubok és három nagyobb üdülőterületet is létrehoztak a tó környékén, Agárd, Velence és Gárdony településeken.

Nyaralók a Velencei-tó partján Gárdonyban, 1927-ben.
Nyaralók a Velencei-tó partján Gárdonyban, 1927-ben. (Forrás: Fortepan / Fehérvári József)

Az ígéretes fejlődést azonban derékba törte előbb az Észak-Erdélybe irányuló idegenforgalom felfuttatása, majd a második világháború és az ország hadszíntérré válása, végül pedig az 1945 utáni államosítás sem tett jót az eredetileg kinézett irányvonalnak.

Az újabb fellendülés feltételeinek a megteremtésére egészen 1958-ig kellett várni, amikor is megalakult a Velencei-tavi Intéző Bizottság, aminek élére szerencsére nem valami „jóelvtársat” neveztek ki, hanem a tavat szívügyének érző és azért több mint 30 éven át lelkiismeretesen dolgozó dr. Springer Ferencet.

Springer (aki egyébként a fradit alapító Springer Ferenc unokája volt) regnálása idején szabályozták a tó vízszintjét, a 70-es években megállították az eliszaposodását és mindent megtettek azért, hogy a Velencei-tó környéke az ország egyik kiemelt turistacsalogató helyszínévé váljon, amire szükség is volt, hiszen a körülményektől függetlenül sereglettek oda az emberek és a 60-as, 70-es évekre az ország harmadik legnépszerűbb üdülőterülete lett a Balaton és a Duna-kanyar után.

Dr. Springer Ferenc szobra Agárdon.
Dr. Springer Ferenc szobra Agárdon (Forrás: Wikimedia Commons)

A szocialista csúcsidőszak

A 80-as években már komplett tömegek ellátásáról kellett gondoskodniuk a helyi intézményeknek, hiszen a szezonban hétközben átlagosan 80 000 ember, hétvégénként 100 000 tobzódott a tóparton úgy, hogy nem számoltuk bele azokat, akik már eleve is a környék településein laktak.

Ekkoriban élték csúcsidőszakokat azok a kultikus vendéglátóhelyek, mint a velencei Lidó vendéglő, vagy a gárdonyi Halász étterem, ahol rendszeresen élőzenével szórakoztatták a betérő vendégeket.

Várkonyi Zoltán lángost majszol egy velencei sütöde falának támaszkodva, 1972.
Várkonyi Zoltán filmrendező lángost majszol egy velencei sütöde falának támaszkodva, 1972 (Forrás: Fortepan / Kotnyek Antal)

Bár hozzá kell tenni, hogy a Lidóban maximum 500 embert lehetett egyidejűleg leültetni, amit ha összevetünk a fenti 100 ezres számmal, abból egyből láthatjuk, hogy a csepp a tengerben volna a megfelelő jellemzés a kialakult helyzetre. Persze ezen még mindenféle bodegák nyitásával lehetett segíteni, a szállásproblémát viszont már nehezebb volt megoldani.

A pénzes (tehát jellemzően külföldi) vendégek számára ott volt az agárdi Touring Hotel, a velencei autós kemping, az Agárd Hotel, a Nemeskócsag kemping és a Cápa motel.

A kényelmetlenséget jobban viselő fiataloknak meg ott volt az úttörőtábor és slussz.

Vitorlások a Velencei-tavon Agárdnál, 1973
Vitorlások a Velencei-tavon Agárdnál, 1973 (Forrás: Fortepan / Inkey Tibor)

A rendszerváltás után

Az ilyen nagyfokú kihasználtságot nehezen viselte a helyi ökoszisztéma, így a 90-es évek elején azzal volt tele a sajtó, hogy katasztrófa leselkedik a Velencei-tóra és ezt alá is támasztotta az a megfigyelés, hogy apadni kezdett és egy időre a vendégek száma is megcsappant.

Persze a tó apadása önmagában nem jelentett óriási katasztrófát, a szakemberek szerint a velenceihez hasonló állóvizek meghatározott periódusonként kiszáradnak, ami csak azért nem tűnt fel senkinek, mert ezek a ciklusok nem emberöltőnyi léptékűek, hanem vastagon több mint 100 évet is felölelhetnek. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez az információ keveseket nyugtatott meg, hiszen az itteniek megélhetését sodorta veszélybe a tó vizének romlása és apadása, hiszen a környéken élők ilyen, vagy olyan formában már régen a tóhoz kötötték az egzisztenciájukat.

A kiszáradás pedig nem csak egy üres medret jelentett volna, hanem a benne lévő halállomány elpusztulását és olyan bűzt a környéken, amit ép elméjű ember sokáig nem lett volna hajlandó megközelíteni.

A problémát végül úgy sikerült megoldani, hogy több lépcsőben nagy mennyiségű karsztvizet eresztettek a tóba, ezzel elejét vették az apadásnak és a vízromlásnak is. Mára újra régi fényében ragyog a Velencei-tó, annyi különbséggel, hogy most már (ha végre kinyílik az ország) a szállás sem jelent problémát, már ha nem az utolsó pillanatban jut az eszünkbe.

Keresés az oldalon