Ki olvas ma még verseket? Gryllus Vilmost, Gryllus Dánielt és Lackfi Jánost kérdeztük

Nyár, Kapolcs, Művészetek Völgye. Temérdek a látni-, hallani-, tapasztalni való, s köztük is az egyik legnépszerűbb a Kaláka Versudvar.

Nem, nem az idősebb generáció teszi ki a közönség zömét. Tinédzserek, huszonévesek, harmincasok, de még kisgyerekek is ülnek itt, be-bekiabálva egy-egy rímötletet, tapsolva a megzenésített Weöres-vagy Arany-versnek. A programok végén hangos taps, sokszor vastaps kíséri le a színpadról az ismert színészeket, énekeseket, írókat, költőket.

Hogy mi folyik itt? Nagy költők versei hangzanak el megzenésítve; közös versalkotás; versimprovizáció; verselemzések stílusos módon.

Egy a közönség bevonásával készült versike, zenés megvalósításban:

A vers menő lenne? Tényleg ilyen sok emberhez jut el még a mai, facebookos, valóságshows, okostelefonos, rohanó életünkben is? 

A Kaláka udvar közös verszenésítésein rendszeres fellépők a Gryllus testvérek, Vilmos és Dániel, na és persze Lackfi János író, költő, tanár. Őket hármukat csíptük el egy beszélgetésre.

Már a kínaiak is mondták 9 ezer éve, hogy “senki nem olvas verset”. Nem tudom, akkor igaz volt-e ez, ma egészen biztosan nem igaz. Persze nem tudom, az versolvasásnak számít-e, ha a Facebookra teszek ki egy verset, és azt 360 ezer ember olvassa el.

– feleli Lackfi arra a kérdésre, miért véljük úgy sokan, hogy ma már nem divat a versolvasás. Gryllus Vilmos kiegészíti: egyébként sem tudhatjuk biztosan, hányan vannak, akik mind a mai napig odamennek a könyvespolchoz és leveszik róla a verseskötetet.

Mindhárman hangsúlyozzák, hogy a könyvként megjelent verseskötetek eladási statisztikái messze nem tükrözik a versfogyasztási szokásokat, hiszen ott vannak például a Youtube-ra felkerülő, megzenésített versek, vagy a fentebb is említett közösségi média. Van, ami csak ezeken a csatornákon jelenik meg – és tömegével fogyasztják. Amellett, hogy a könyv alapú verseskötetekből is több tízezer példány fogy el sok esetben.

Ahhoz képest, hogy sokan úgy véljük, ma kevesebben fogyasztanak verset, mint korábban, az igazság az, hogy az internetnek, az információtovábbítás pofonegyszerűségének, a sokféle adathordozónak és a tömeggyártásnak köszönhetően éppen ennek ellenkezője a helyzet.

Gondoljunk csak a szocializmus szigorúan meghatározott kereteire, mennyivel kevesebb író, költő munkássága volt elérhető a “nép” számára, mennyivel kevesebb példányban, teszi hozzá Lackfi.

Ez az egész egy egymásra épülő fejlődésekből felépülő folyamat, veszi át a szót Gryllus Dániel. Amíg nem volt rádió, addig csak a könyvek voltak. Amikor lett rádió, és abban felolvastak egy verset, az hirtelen eljutott több emberhez. Aztán lett több rádió, meg tévé, majd telefon, médialejátszók, internet. Képletesen szólva ma már csak ahhoz nem jut el egy vers, aki nem akarja.

Ám nekünk itt esik be a következő problémánk: az internetes felgyorsulás okozta elbutulás. A verseléshez, a versek megérzéséhez lelassulás, idő, és szürkeállomány kell – némelyikhez kevesebb, másikhoz több, de kell.

Hogy lehet a versköltésnek, versolvasásnak ennyire erős létjogosultsága abban a világban, amiben már a telefonos játékalkalmazásokat is egyre inkább butítják, mert minél kevesebbet kell gondolkodni, annál többen töltik le őket?

Gryllus Vilmos a slam poetryre hívja fel a figyelmünket. Az miért ne lenne költészet? Vagy ami épp két napja történt, az Arany János műveit zenésítő alkalmon, hogy a Toldit elrappelték?

A rap is költészet, jelenti ki egész nyugodtan Vilmos. Lackfi megjegyzi: maga a “rap” szó is a “ritmikus amerikai verselés” angol megfelelőjének rövidítése.

“És nem mondhatod, hogy jaj, hát így nem lehet előadni a Toldit, hisz miért ne lehetne? Én is nagyon élveztem, sőt leesett az állam!” – veszi vissza a szót Vilmos, majd hozzáteszi azt, amit itt sem szabad elfelejtenünk: hogy a szülői és iskolai oktatás szerepe milyen nagy ebben a kérdésben. Szerinte sokkal több kortárs művet kellene tanítani a diákoknak. A problémát szerzői oldalról követő Lackfi megjegyzi: a folyamat, bár lassú, de halad, és Csokonai, Kosztolányi, meg a többi elmaradhatatlan nagy koponya mellett egyre több kortárs költő műve kerül a tankönyvekbe. Szülői felháborodásokkal, fejcsóválásokkal, vagy akár parlamenti felszólalásokkal övezve, hogy mit merészelnek tanítani a gyerekeknek. Mindez nem feltétlenül rossz, sőt a költő-tanár hálás ezekért, mert a düh a megértés első lépcsőfoka.

Zárásként arra is rávilágítanak, milyen sok formája lehet magának a versek – akár a nagy, klasszikus versek – előtt való hódolásnak is. Például Ferenczi György, a Rackajam zenésze mesélte, hogyan énekelnek velük együtt a tökrészeg koncertlátogatóik kitörő örömmel – anélkül, hogy tudnák: épp Petőfit adnak elő.

Sokkal több verset fogyasztunk, mint hinnénk.