Halász Judit: A nagyszülő már látja, mi a helyzet, de nem veszik jó néven, ha beleszól. Nem kérnek a tapasztalataiból
Halász Judit már közel jár a nyolcvanhoz, ennek ellenére teljes gőzzel szerepel, habár saját megítélése szerint az, hogy heti 3-4 koncertet ad, már csak “a lassított kiadás”. A színésznőből énekessé avanzsált Halász Judit először háromévesen állt színpadon, igaz, ekkor még kevés sikerrel, ugyanis elsírta magát. Hatéves korára viszont gyakorlott versmondóvá vált, és miután pár évvel később egy barátnője felvilágosította, hogy a színpadon színészek játszanak, egyértelmű volt számára a leendő szakmája – Bors.
A szüleim a háború után valami szakszervezeti megmozdulásra vittek magukkal, és annyit kellett volna mondanom a színpadon, hogy „Áll a baba, áll, áll, mint egy gyertyaszál”, de a gyertyaszál már nem jutott eszembe, és olyan sokan voltak a nézőtéren, hogy elsírtam magam
– idézte fel Halász Judit. Elmondásai szerint “fantasztikus” tanárai voltak, akik hamar felfedezték diákjaik tehetségét, és már fiatal korában sokat járt színházba és az Operába az iskolával. Azért arra az esetre is volt terve, ha esetleg nem jön össze a színészi pálya.
A szüleim azt mondták, úgy kell leérettségiznem, hogy a színművészeti mellett máshová is felvegyenek, mert szerintük másodosztályú színésznőnek nem érdemes lenni. Jogász lettem volna, de hál’ istennek nem lettem az. A gyerekorvosi pálya is vonzott, de amikor megtudtam, hogy az orvostanhallgatóknak boncoláson is részt kell venniük, elment a kedvem.
A Kossuth-díjas színésznőt elsőre felvették a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, és másodévesen már filmben játszott, de az ő életútja sem ment teljesen simán, időközben viszont rátalált új közönségére, a gyerekekre.
Az én életemben is voltak nehezebb időszakok, de közben elkezdtem énekelni, koncertezni. Mondhatom, hasznom is volt belőle, mert megismerkedtem egy tökéletesen másik közeggel, közönséggel. (…) Bár akkor már kétéves volt a fiam, olyan nagy tapasztalatom nem lehetett ebben, mégis már az első előadások után hosszú sorokban vártak rám, és elárulták a titkaikat, amit valószínűleg nem volt kinek elmondaniuk.
A világ azóta, hogy Halász Judit először kiállt a gyerekek elé, rengeteget változott, a szabadidő felett átvették az uralmat a számítógépek és az okostelefonok.
Rettenetesen nehéz elmozdítani őket ezektől, és bár bizonyos szempontból jó ez a világ, másrészről veszélyes is. Általában a mai emberek túl sok információt kapnak, és nem tudják ezeket a helyükre tenni. Ráadásul sok a hazugság, nem tudni, melyik a hiteles információ. Én is nehezen birkózom meg ezzel. De a gyerekek még játszanak, és nagy pozitívum, hogy sok mindent angolul hallgatnak, ezért könnyebben megtanulják a nyelvet. Gyerekkoromból legszívesebben arra emlékszem vissza, amikor a szomszéd gyerekekkel összeültünk játszani vagy a hegyen csavarogtunk. Ezek a közös együttlétek a maiaknak már ritkán adatnak meg, ha csak nem járnak sportolni. Ma a tanítás rettentő hosszú, aztán már az is kérdés, hogy különórára vagy edzésre menjen, és sajnos sokszor azt az időt veszik el tőlük, amikor gyerekek lehetnek, játszhatnak.
És már az egészen kicsi gyerekek kezében is ott landolnak a tabletek…
Ez a legfőbb oka, hogy ennyire nehéz az élet. Amíg kicsi a gyereke, legtöbbször még a szülő sem készült el a saját életével, így arra is figyelnie kell. A nagyszülő már látja, mi a helyzet, de nem veszik jó néven, ha beleszól. Nem kérnek a tapasztalataiból, mert a gyerek úgy véli, ő talán tudja másként is csinálni.
A színésznő a kamaszok szülőinek azt tanácsolja: “mindenről beszélni kell, és lehet is, csak meg kell találni a hangot. A közeledés módja a lényeg. Mindenkit agyon lehet ütni egyetlen szóval és meg lehet szerezni egy másikkal.”
