Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Szükösdi Judit
Pandzarisz Tamás tizenkét napot töltött Kubában, fotóstúrán járt a karibi szigetországban. Képei megmutatják a hétköznapok valóságát, a mérhetetlen szegénységet, az ürességtől tátongó boltokat, ugyanakkor a leleményességet, és a nyomorból is kiemelkedő szépségeket, örömöket. A kommunista Kuba igazi kettősségét történetein keresztül is megismerhetjük.

“Kuba igazi arcát akartuk látni, így nem hotelekben szálltunk meg, hanem helyi családoknál. Vendéglátóink meséltek a történetükről, láthattuk a mindennapi életüket, ezáltal egy sokkal teljesebb képet kaptunk az országról” – fogalmaz a Startlapnak Pandzarisz Tamás, aki egy szervezett fotóstúrán járt a karibi szigetországban. Képein és élményein keresztül mi is közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy milyen az élet a kommunista országban 2022-ben, aminek turizmusát – egyben fő bevételi forrását – drasztikusan visszavetette a koronavírus-járvány. Az egzotikus helyszínek, a természeti szépségek, a türkizkék víz ragyogása és a fehérhomokos tengerpart most háttérbe szorul, a beszámolóban Kuba  fővárosának utcáiról indulunk.

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Fotó megosztása:

Üresen tátongó boltok, ablakos árusok

„Ahogy megérkeztünk Havannába, rögtön szembesültünk azzal, hogy a boltok konganak az ürességtől. Bementünk az egyik árushoz, nagyjából négyféle terméket láttunk, köztük egy darab, másfél literes kólát – persze nem a legismertebb márkáktól, hanem a helyiek termékét. A rutinos túravezetőnk egyből lecsapott rá, én inkább vizet szerettem volna venni. Másnap este hatig sehol sem kaptam. Egyszerűen nem érkezett palackozott víz a városba, amerre jártunk. Addig a repülőről eltett maradék vizemet igyekeztem beosztani, mert a csapvizet nem ajánlott fogyasztani” – meséli Tamás.

“Az óváros egy nagyon hangulatos utcájában helyezkedett el a szállásunk, azzal szemben jellemző kubai kép tárult elénk: egy idősebb hölgy az otthona ablakába tette ki a portékáit, amiket árult. Ez sok háznál így van, az ablakba, vagy az ajtóba teszik ki a termékeket, amiket sikerült megszerezniük, és elkezdik árulni. Nagy az egyveleg, a pelenkától a hétéves rumig mindent látni a kínálatban.

Kubában nagyon alacsony az életszínvonal, aki tud, fusizik.

A szerencsésebbeknek van egy üres szobájuk egy ággyal, amit kiadhatnak. Akinek nincs szabad hely az ingatlanában, árulja, amit talál, meg amit olcsón meg tud venni” – mondja a budapesti fotós.

Kubában nagyon találékonyak a helyiek, csencselnek, amivel tudnak. Itt éppen hagymával. Fotó: Pandzarisz Tamás

“Hihetetlen mértékű az élelmiszerhiány az országban, teljesen alapvető cikkek is gyakorta elérhetetlenek, az ellátás ad hoc módon történik. Jellemző, hogy a boltok előtt állandó sorok vannak, mert vagy tényleg érkezett épp valami, vagy csak úgy hallották a helyiek, hogy hoztak árut. Már Trinidad városában történt: elmentünk reggel egy pékségnek tűnő hely mellett, ahol egyféle kenyeret árultak, majd este hat óra felé mentünk vissza, és láttuk a hatalmas sort az üzlet előtt.

Kérdeztük az egyik várakozót, hogy mióta áll ott. Azt mondta, nem tudja, talán öt órája. 

Arra sem tudta a választ, hogy tulajdonképpen mire vár, csak látta az embereket, és ő sem akart kimaradni.

Kubában még ma is jegyrendszer működik, a legfontosabb élelmiszeri termékeket is csak meghatározott mennyiségben lehet megvenni.  Előfordult, hogy gondban voltunk egy-egy reggelinél, mert ugyan gyümölcsöt mindig kaptunk, de a kenyér mellé nem jutott például vaj, húst pedig szinte egyáltalán nem ettem az egész út során. Egyszer láttam az egyik boltban öt tálca tojást, gondoltam, veszek belőle, hogy biztosan legyen reggelire a szállásadó családunknál, de nem adhatták oda nekem, mert az is csak a helyieknek volt eltéve, jegyre.

Tojást is csak jegyre lehet kapni, ebben a boltban is. Fotó: Pandzarisz Tamás

Úgy láttam, jellemzően rizst, babot, és banánt esznek az emberek – utóbbit sütik is, többféleképp felhasználják. A húsfélék közül ritkán vesznek sertést, inkább csirkét vásárolnak, feltéve, ha tudnak. Mert családonként egy hónapra összesen mintegy fél kiló csirke a garantált mennyiség, és a húsboltban sincs mindig hús. Egyszer betértem az egyikbe, mert kíváncsi voltam, honnan bömböl a zene a szállásunkhoz közel. Egy férfi ült a helyiségben, kérdeztem tőle, mit árulnak itt? Mondta, hogy húst. És van hús? – érdeklődtem. “Nincs” – jött a válasz.

Ha az árakat nézzük, akkor érdekes keveréke az ország a szocializmusnak és a vad kapitalizmusnak: nincsen semmi, de ami éppen van, azért bármennyit el lehet kérni.

Tovább nehezíti a helyzetet, hogy Kubában a pénzügyek sem egyszerűek: korábban kétféle állami valuta volt, egy a helyieknek és egy a turistáknak. Most már csak egyféle valuta van, a kubai népi peso, ám míg első nap 95 pesót váltottam egy euróért, az utolsó nap már 110 pesóért kínáltak egyet” – mondja Tamás, hozzátéve, ez nem a hivatalos árfolyam, hanem az utcán váltják ennyiért.

“Internettel, Wi-Fi kapcsolattal nem találkoztunk, még a reptéren sem. Azt mondták, két évvel ezelőtt már jobb volt a helyzet, a Covid miatt azonban kiestek a bevételek a turizmusból, hatalmasat lépett visszafelé az ország. Egyébként a helyiek nagyon szigorúan vették a korlátázásokat, az utcán is maszkot hordtak. Elmondásaik szerint elég magas az átoltottság az országban, háromszor oltott mindenki, ráadásul Kuba saját fejlesztésű vakcináival.”

Pandzarisz Tamás tizenkét napot töltött Kubában, fotóstúrán járt a karibi szigetországban.

Tamás tizenkét napot töltött Kubában, kezdésként három estét Havannában, majd a fővárosból Trinidadba vezetett a túra, a spanyol hódítók által felépített városba. Trinidad az UNESCO világörökség-listáján is szerepel, igazi érintetlen ékszerdoboz, az épületek tökéletes állapotban maradtak fenn. A városból egy jó hosszú, nyolcórányi autóúttal elmentek egészen a Vinales-völgyig, a dohánytermesztés szívébe. “Egy fantasztikus lovas túrával olyan helyekre jutottunk el a völgyben, ahová gyalogszerrel nem lehetett volna. Kicsit tartottam tőle, mert nem tudtam, milyen lesz a terep, én pedig nem lovagoltam azelőtt. Ellenben, ha valamit megtanultam Kubában, akkor pont az volt, hogy nem szabad túlaggódni a dolgokat. Ezt a szemléletet próbáltam magamévá tenni már az út előtt is, minden elvárásomat otthon hagytam” – fogalmaz.   

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Fotó megosztása:

Kincset érő golyóstoll

 “Mióta fotózom, nagy álmom volt, hogy eljussak Kubába. Kíváncsi voltam a helyiekre, az életstílusukra, mert a fényképeken keresztül is főleg a népek és kultúrák érdekelnek, szeretem az embereket úgy ábrázolni, ahogy én látom őket. Trinidadban is főként erre fókuszáltam, a helyeiket fotóztam.

“Trinidadban készült a kép, amit már eleve fekete-fehérben láttam magam előtt, és amikor észrevettem, hogy a férfi pólóján ott a colorful, azaz „színes” felirat, akkor még inkább biztos voltam ebben. Kubában a kettősségek, a hihetetlen kontrasztok jellemzik az életet, s ami igazán megfogott, hogy mindez ilyen nüánszokban köszönt vissza” – fogalmazott a fotós, Pandzarisz Tamás.

Tudni kell, hogy ők nem úgy lazítanak egy átlagos hétköznap este, hogy munka után hazamennek, bekapcsolják a tévét, néznek egy sorozatot és közben megvacsoráznak. Megjegyzem, a szigetországban nincs nemzetközi tévésugárzás, egyes weboldalak pedig le vannak tiltva. Szóval az emberek kiülnek az ablakba, vagy a házuk elé és beszélgetnek egymással. Nagyon barátságos nép a kubai. Annak dacára, hogy nem beszéltünk közös nyelvet, mert ők nem értettek angolul, én meg nem tudok spanyolul, azzal a pár szóval, gesztussal is meg tudtuk értetni magunkat.

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Fotó megosztása:

Nem kellett megkérni őket a fotózásra, de természetesen ügyeltünk arra, hogy ne toljuk az arcukba a kamerát, hanem próbáljunk előtte egy kis kapcsolatot teremteni velük. Trinidadban a helyiek szerintem a szó legnemesebb értelmében élik az  egyszerű életüket, a hihetetlen szegénység ellenére nem láttam rajtuk, hogy a kardjukba dőlnének. Van egyfajta pozitív életszemléletük, ami szerintem nagyon elsajátítandó. 

A városban történt, hogy odajött hozzám egy rossz megjelenésű, idősödő ember, azt hittem, pénzt kér majd. De átnyújtott egy megbarnult papírdarabot, amire hat különböző nyelven írták, hogy „nem tudsz adni egy tollat, vagy egy tollbetétet?” Emlékeztem, hogy a táskámban van valahol, előtúrtam, odaadtam neki.

Láttam a valódi örömöt a szemében, hogy mennyire boldog, mert most kapott egy íróeszközt.

Nagyon elgondolkodtatott ez az eset, hogy mi is a fontos valójában, és mennyire mások a mi problémáink, mint az övék” – hallhatjuk a fotóst.

Havannában jártunk egy általános iskolában, ahol a túravezetőnk, Zoli ismerte az igazgatónőt. Vittünk nekik egy csomó alapvető terméket, például szappant, füzetet, írószereket és némi cukorkát is a gyerekeknek, nagyon örültek neki. Az igazgatónő panaszkodott, hogy ő is otthonról hozza a dolgokat, pedig neki sincs, tanárként kétezer pesót keres havonta. Három és fél forintot ért egy népi peso, amikor kint voltam, tehát el lehet képzelni, hogy ez az összeg mire elég.”

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Fotó megosztása:

Két fogvédő egy egész bokszcsapatnak

“Az országban két tradicionális sport van, az egyik a boksz, a másik a baseball. Mindkettő az amerikai befolyásnak köszönhető, az olimpiai aranyérmeik hetven százaléka a bokszból jön. Jártam egy bokszklubban, ahol a gyerekeknek tartottak edzést, elképesztő körülmények között. Képzeljük el a helyzetet: felsorakoznak a gyermekek, mindenkin rajta még a maszk, edzésre jöttek. Fellépnek a raklapokból eszkábált ringbe, aminek hullámpala a teteje. Az egész csapatnak összesen két darab fogvédője volt, azt cserélgették egymás között, miközben mindenki meccselt mindenkivel, tehát a fogvédők is így jártak körbe. Majd utána visszavették a maszkot.”

Bokszedzés Kubában
Bokszedzés Kubában

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Bokszedzés Kubában
Fotó megosztása:

Nincs pénz, vigyázni kell a régi autókra

A karibi szigetországban a tömegközlekedés nem létező fogalom, nagyjából kétféle busz van. Az egész inkább közösségi alapon szerveződik, iránytaxik vannak, és a stoppolásnak is komoly a kultúrája.

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Fotó megosztása:

Fidelék forradalma előtt rendkívül erős amerikai befolyás volt Kubában, az ötvenes években már gyarmatszintre jutott, ami a kubai rakétaválsággal ért véget. Mivel akkor nagyon sietősen távoztak az amerikaiak, mindent hátrahagytak, a járműveket is. A régi autók azért maradtak fenn ilyen állapotban, mert egyrészt a helyieknek nincs pénzük újakra, másrészt az importtilalom miatt sem tudnak új autókhoz jutni, így nagyon vigyáznak az értékeikre.  

Táncpróba a lyukas tető alatt

“Az afrikaiak, akiket a gyarmatosítók hurcoltak Kubába, ápolják a régi hagyományokat. Elmehettem egy táncpróbára, ami hihetetlenül színes, nagyon izgalmas előadás volt. Népi ruhákba öltöztek, törzsi táncot jártak. Mindezt egy ezerkilencszázas évek elején épült, egykoron gyönyörű, art déco stílusú színházban, ami viszont a végletekig lepusztult, lyuk volt a tetőn. Itt próbálták mezítláb az előadást a táncosok, amit utána a Tropicanában lehet megnézni, mintegy 100 dolláros jegyért”.

Ilyen Kuba igazi arca, egy magyar fotós szemével

Fotó megosztása:

Tamás végezetül azzal a gondolattal zárja, szeretne még úgy fotózni Kubában, hogy nincs már pandémia, és sokak arcát nem fedi maszk.

“Visszatérnék azért is, hogy az embereknek, akiket megismertem, kezükbe adjam a róluk készült képeket.”

Pandzarisz Tamás visszatérne még Kubába, amikor már nem fedi maszk az arcokat.