Szem nem maradt szárazon a ferihegyi landolás után: a kapitány édesapát pilóta fia kísérte az utolsó járatán
“Édesapám több mint 40 év, közel 28.000 repült óra után végleg letette a nagy madarat, ráadásul a másik kedvenc kapitányommal, a bátyámmal a jobb ülésben” – írta a TikTokra feltöltött videójához Balla Katinka. (A felvétel cikkünkben is megtalálható és lejátszható lentebb.) A hozzászólások között nagyon sokan kívántak boldog nyugdíjas éveket Balla Mihálynak – vagy ahogy a videóban is skandálják, Balu kapitánynak.
“Hiába tudtam, hogy eljön ez a nap, még nem igazán fogtam fel, hogy ilyen hirtelen vége van. Talán ebben különbözik az én hivatásom más szakmáktól: nem tudok csak úgy beugrani egy kávéra a kollégáimhoz ezután, mert többet nem engednek be oda, a reptéren pontosan úgy kezelnek már, mint akármelyik másik utast” – mondja a Startlapnak Balla Mihály. Ahogy fogalmaz, nem tudja, minek köszönhető, hogy a videó ilyen népszerű lett a közösségi médiában, szerinte ez nem az ő érdeme, mivel rajta kívül sokan, más területekről is járnak ebben a cipőben.
Ez igaz ugyan, de arra azért ritkán van példa,
hogy egy repülőjáraton a kapitány apát a kapitány fia kísérje másodpilótaként, és így búcsúzzon a hivatásától.
30 évig a Malév kötelékében
Balla Mihály az érettségi után Kazahsztánban – ami akkor még a Szovjetunió része volt – kezdte repülési tanulmányait, mérnökpilótaként végzett az egyetemen. Az első év teljesen az elméleti tudás megszerzéséről szólt, a második évben, azaz 19 évesen kezdett el repülni. “Kisgépen kezdtünk, viszont a négy és fél éves iskolát már egy utasszállítóval fejeztük be, amire körülbelül 40 ember fért fel” – mondja.
“Nem is a legelső repülés volt az igazi élmény, hanem az első önálló repülés, oktató nélkül, “a saját szárnyaimmal”, mint amikor kilökik a kismadarat a fészekből” – teszi hozzá.
Ahhoz költőnek kellene lenni, hogy elmeséljem, milyen fenomenális érzés volt, hogy az a gép azt csinálja a levegőben, amit én szeretnék.
Az egyetem után Balla Mihály a Malévnál helyezkedett el, ez azért is tűnt egyértelműnek, mert már az iskolát is a légitársaság színeiben végezte. Egészen a Malév leállásáig, majdnem napra pontosan harminc évig repült annak kötelékében.
“Nehéz kiemelni egy-két emlékezetes pillanatot azokból az évekből. Az biztos, hogy az első repüléshez majdnem hasonló érzés, meghatározó élmény volt, mikor először mentem New York legforgalmasabb repülőterére – John Fitzgerald Kennedy nemzetközi repülőtér, a szerk. Nagyon érdekes szituáció volt hallani, hogy “engedélyezem a leszállását, mint harminckettedik”, tehát még harmincegyen voltak előttem, de ott ez a szokás, hogy ilyen időben kiadják a leszállási engedélyt, mert nem biztos, hogy lesz ideje akkor az irányítónak, mikor odaérünk. Az is érdekes dolog volt, mikor kapitányként mehettem el először Münchenbe, a kinevezésem után. Egészen biztos voltam benne, hogy most aztán minden el fog romlani, és bár München nincsen nagyon messze, minden repülőtérre felkészültem a környéken, hogy majd oda kell leszállnunk. De szerencsére nem kellett. Persze voltak azért rendkívüli események a pályafutásom alatt, úgy gondolom, hogy ez szinte elkerülhetetlen, ha ez ember évtizedekig repül, de olyan egyszer sem volt, hogy ember sérült volna. Még másodpilóta koromban történt, hogy egy pályaelhagyás miatt enyhén sérült a repülőgép, de személyi sérülés akkor sem történt.”
Amikor további élményekről kérdezzük a Malévnál töltött időszakból, megemlíti a charterjáratokat. “Ilyenkor előfordult, hogy egy hétig ott voltunk akár a thaiföldi Phuket szigetén, vagy Afrikában.
Ennek pusztán az állt a hátterében, hogy sokkal egyszerűbb és olcsóbb volt ott tartani a személyzetet a következő járat indulásáig, mint hazautaztatni.
Így lehetőségem volt például afrikai szafarin részt venni, amit természetesen én finanszíroztam, nem a légitársaság, de azért mégiscsak óriási előny volt, hogy a repülőjegyet nem én fizettem, hiszen dolgoztam odafelé. Büszke voltam arra, hogy 12 óra 1 perc volt a leghosszabb repülőn töltött időm, Japánból hazafelé. Azon a járaton pont én voltam a parancsnok, ami azt jelenti, hogy felszállásnál és leszállásnál a kormánynál kell ülni, de egyébként a szabályoknak megfelelően felosztottuk magunk között az utat. Biztos sok pillanatot felidézhetnék még, de mindig maga a repülési élmény, ami megmaradt, ami kifejezetten a repülőhöz kapcsolódik. Így lettem pilóta is tulajdonképpen: valamikor gyerekkoromban felültettek egy utasszállítóra, és akkor ott bujkáltunk a felhők között, nagyon szerettem, amikor elsuhantunk a “karfiolok” mellett.”
Mint Balla Mihály elmondta, soha nem merült fel, hogy más szakmát válasszon. A Malév-csőd után ugyan felmerülhetett volna, ha nem sikerül másik munkát találnia, de végül is megoldódott: nyugdíjba vonulásáig a Ryanair ír légitársaságnál repült.
A gyorsaság nem egyenlő a kapkodással
“Amikor én kezdtem a szakmát, akkor nagyobb manuális képességekre volt szükség, mint napjainkban. Mint a zongoristáknál, az egyik kéz nem ugyanazt csinálja, mint a másik, ahogy a lábak sem, tehát eléggé figyelni kellett a mozgásra, ez az idővel változott. Mostanában már olyan automatizált repülőgépek vannak, hogy erre nagyon ritkán van szükség, már nem is ez a felvétel alapja, hogy valaki képes legyen egy repülőgépet kézzel elvezetni, hiszen nagyon jó és megbízható automatikák működnek. Néhány esetet leszámítva, amikről sajnos a híradásokban is hallani. Az eléggé össze tudja zavarni a pilótákat, ha a komputer nem azt csinálja, amit az ember elképzel, ilyen persze előfordulhat. Az biztos, hogy kapkodni természetesen nem szabad, nem összekeverendő a gyorsasággal. Egy kollégámat idézném: minél nagyobb a baj, annál nagyobb nyugodtságra van szükség” – fogalmaz a kapitány.
Kérdésünkre, hogy milyen a jó pilóta, azt mondja:
két veszélyes pilóta van, az ötvenórás, meg az ötezer órás, és mind a kettő azért veszélyes, mert azt hiszi, hogy mindent tud.
Azt gondolom, a jó pilóta az, aki tudja, hogy nem tudhat mindent, és minden egyes útra pontosan úgy kell felkészülnie, mintha még soha nem járt volna ott. Hiszek abban, hogy a munka meghozza az eredményt, és a szerencse is ahhoz áll, aki mellé oda tud állni, nekem ez a több mint 40 éves tapasztalatom.”
“Jó szakembert faragtak a gyerekből”
Ahogy az cikkünk elején, és a videóból már kiderült, ifjabb Balla Mihály ugyanannál a légitársaságnál repül, amelyiknél édesapja is dolgozott.
“Borzasztó jó látni benne az egykori önmagam, amikor ilyen lelkes voltam, mint ő. És az is felemelő érzés, hogy élvezi, amit csinál, ráadásul nagyon jól csinálja” – mondja büszkén az édesapa, aki ugyan a legelején még próbálta lebeszélni fiát erről a hivatásról.
Mert azt gondolom, hogy már az ő idejében eljön az az idő, amikor már nem kellenek hús-vér pilóták a repülőgépekre, hiszen a robotizáció felé megy a világ.
Nyilván rendkívül bonyolult és elképesztően nehéz ez a folyamat, de a közlekedés szempontjából sokkal egyszerűbb lenne. Mert a robotok nem kérnek szabadságot, nem sztrájkolnak, nincsenek lelki problémáik. Egészen biztos vagyok benne, hogy a nem túl távoli jövőben elérkezik majd ez az idő.”
Apa és fia egyébként 2018-ban repült már együtt, amikor a Ryanair temesvári bázisáról indultak, és a járatra a család több tagja is jegyet váltott. “Készültünk rá, de ezt nem mindenki tudta. Az ottani báziskapitány, mikor meglátta a névsort, felhívta a tervezést, hogy elrontották, kétszer írták ugyanazt a nevet. Mondtam neki, nem rontották el, és nagyon mérges leszek, ha lehúzzák a fiamat az útról. Végül persze minden jól alakult, és emlékezetes pillanat volt mindannyiunk számára. Nagyon jó volt látni már akkor, hogy jó szakembert faragtak a gyerekből.”
A simogatás minden repülőnek járt
Végezetül kérdésünkre, hogy mit tervez a nyugdíjas éveire, Balla Mihály azt mondja: “egyelőre azt, hogy soha többet nem kelek hajnali 3 órakor. De konkrétabb tervem még nincs, most még minden nagyon friss.”

Az utolsó járatról készült videót látva több hozzászóló is megjegyezte a pillanatot, amikor a pilóta a végén megsimogatta a repülőgépet, mint kiderült, ez nemcsak annak a járműnek járt.
“Ebben a fiam sem ért még velem egyet – majd mikor megöregszik – , de azt szoktam mondani, hogy ezeknek a gépeknek lelkük van, ha tetszik, ha nem. Azért van lelke, mert rengeteg ember dolgozott rajta. Állítom, hogy nem mindegy, hogy az az ember, aki meghúzott azon a repülőn egyetlen csavart is, milyen lelkiállapotban volt, mert ez a vas , vagy ez az alumínium átveszi, és ugyanúgy meg tud sértődni, lehet mérges, vagy jóindulatú. Az a tapasztalatom, hogy van olyan repülőgép, amivel lehetetlen elrontani a leszállást, és van olyan, amikor az ember megfeszül, akkor se tudja úgy letenni a gépet, ahogy szeretné, pedig pont úgy csinálta, mint két nappal előtte egy másik géppel. Ezért én mindig megsimogattam a repülőgépeimet, nemcsak ezen a videón, hanem minden út előtt és után. A repülés előtt elmondtam neki, hogy most együtt dolgozunk, a végén pedig ugyanúgy, ahogy a kollégáimnak, a repülőnek is megköszöntem a biztonságos utat, és rajta keresztül az összes embernek, aki valamit tett ezért a csodáért.”
A videó mellett Balla Katinka egy verssel is készült édesapjának, amit örömmel megosztott olvasóinkkal. Íme:
Apa, a legjobb kapitány
Kisfiúként odafent a cukorkáktól indult meséd,
Mit sem sejtve akkor még, hogy ez lesz az életed: a repülés.
Egy álomból lett valóság kemény munka árán,
Meghódítottad a kék eget egy szép nagy madár szárnyán.
Bejártad a világnak minden zegét-zugát,
Útjaidnak semmi más, csak a horizont szabott határt.
Habcsók felhők öleltek nap mint nap át Téged,
Nem fért hozzá kétség sem, hogy ez a legszebb élet.
De nem csak az égbe lettél szerelmes, tudom,
Édesanyám szívéhez is szálltál szabadon.
A felhők, s Ő kettecskén kísértek Téged,
Otthont adtak ott fenn, és itt lent is néked.
A hajtómű most elcsendesül, a szél is halkabban fúj már,
Zárd szívedbe a gépek s az égnek minden dallamát.
Te leszel mindig Apa, a legjobb kapitány én nekem,
Most dőlj hátra a székedben és élvezd a nyugdíjas éveket!Balla Katinka
Fotók: Horváth Gyula