Sáfár Anikó: 'Direkt nem vigyáztam, pontosan tudtam, mivel tudom kinyírni magam'
Sáfár Anikónak nem volt egyszerű a dolga a férfiakkal, kemény évek vezettek odáig, hogy végre megtalálja a boldogságot párja oldalán. A színésznő immár több mint 30 éve él kiegyensúlyozott házasságban harmadik férjével, Berecz Jánossal, de a Borsnak elmesélte, hogy korábban hiába is próbálta megvalósítani a szülői mintát, nem sikerült.
Igyekeztem azt nyújtani a párjaimnak, amit otthon láttam, mégsem sikerült, mert nem lettünk egyenrangú partnerek. Adtam mindent, nem kaptam semmit. Mindig abban bíztam, hogy ez majd változik, de nem változott
-meséli a művésznő, aki első házasságát filmrendezőnek készülő férjével azért bontotta fel, mert rájött, hogy színésznő akar lenni, nem pedig háztartásbeli. A férje viszont azt szerette volna, ha “csak az ő kis felesége” lenne, így válás lett a dologból.
A második férjem operatőr volt, tőle született a lányom. Nagyon szerettem, de egy idő után úgy gondoltam, inkább a gyerekemet nevelem, mint a férjemet. Rengeteget turnéztam, ültem a buszon déltől éjjel kettőig nap mint nap. Amikor hajnalban hazaértem, mondta, hogy Ancsika, én még nem ettem. Pedig teli volt a hűtő, mindig főztem, ahogy ma is. A kisgyerekünkkel anyukám foglalkozott, ő pedig… hát élte az életét, míg én ültem a buszon. Nagyon pipa voltam, azt mondtam, ennyi. De nem baj, mert lett tőle egy fantasztikus lányom, majd két gyönyörű unokám.
Nemcsak a férfiakkal, hanem a karrierjével sem boldogult könnyen. Szépsége és tehetsége ellenére leginkább a többi színész betegsége esetén, beugróként alkalmazták. Első válása előtt kórházba végül kórházba került: a magánéleti válsága és a szakmai nehézségei idegösszeomláshoz vezettek.
Kétségbeestem, csak az járt a fejemben, ne legyek alkoholista, ne legyek öngyilkos. Meg kellett tanulnom, hogy mindent el kell engedni, mert volt olyan időszakom a hetvenes években, amikor kórházba kerültem. Nem szedtem be gyógyszert, más módszert alkalmaztam. Direkt nem vigyáztam, pontosan tudtam, mivel tudom kinyírni magam, olyan sokszor voltam már beteg. Rengeteget dolgoztam, vizes mellhártya-, tüdőgyulladás, szívizomgyulladás lett a vége. El akartam pusztítani magam, de mielőtt sikerült volna, idegösszeomlást kaptam. Napokig altattak, hat hétig nem engedtek ki a kórházból. Akkor még nem sikerült feldolgoznom a velem történteket, inkább meg akartam halni.
Azóta viszont derűs szemléletre váltott, és reménytelien beszél a szerelemről:
Hinni kell, hogy megvan a párod valahol. A szerelem nagyon fontos az életemben, hogy meg tudjam valósítani azt a boldogságot, harmóniát, nyugalmat, amit láttam otthon. Ez volt, és most is ez a célom. Hogy János száz évig jól legyen, jól érezze magát. Mindent megteremtek, ahogy általában a párjuknak a színésznők. (…) Próbálkozni, hinni kell, hogy megtalálod. Én hittem benne.
