Bánsági Ildikó: Színészként mindent elvállalok, de bármit nem

Bánsági Ildikó Budapest, 1947. október 19-én született Budapesten. Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

1966–1968 között a Nemzeti Színházban stúdiósként dolgozott. A Színiakadémia elvégzése után 1972-ben a debreceni Csokonai Színházhoz szerződött, majd két alkalommal is a József Attila Színháznál játszott. Tagja volt a Vígszínháznak, a Nemzeti Színháznak, a Művész Színháznak, a Thália Színháznak, a Thália Társulatnak, az Új Színháznak, az Új Színháznak, a Szigligeti Színháznak, a Veszprémi Petőfi Színháznak és a Budaörsi Játékszínnek is.

Férje Gáspár Sándor színész volt, akitől egy fia és egy lánya született. Fiuk, Gáspár Gergely dobos. Lányuk, Gáspár Kata a szülők hivatásának folytatója.

A Nemzeti Színház magazinjának adott október elejei interjújában azt mesélte, hogy az idő az, amire legjobban szüksége lenne. Most már nincs idejük a korábbi alaposabb felkészülésre, elmélyülésre egy-egy darabhoz. A Makra című film forgatása előtt megtanult hegeszteni, a Szikrázó lányoknál bejárt rendesen műszakba egy konzervgyárba, hogy hiteles legyen. Ahhoz, hogy személyessé váljon a szerep, alaposan át kell gondolni, meg kell érteni minden apróságot. Ehhez idő kell, nyugalom.

Sok jó színházi rendezővel dolgozott együtt, Horvai Istvánnal, Iglódi Istvánnal, Szabó Istvánnal, Mészáros Mártával, Grunwalsky Ferenccel, Fehér Györggyel. Volt, akivel barátságot is kötött, de szerinte ez nehezíti a munkát, mert akkor talán nem úgy kritizálja őt, mint másokat. A fiatalokkal is az a baj, hogy van, aki a pályafutása díjai, esetleg a kora miatt nem meri megmondani az őszinte véleményét.

Elfogadja a rendezői utasításokat, „ő a karmester, én a hegedű vagyok – és egyben a hegedűs is! Ahogy vezényel, úgy muzsikálok, de tőlem is függ, miképpen szólal meg a hangszer.”

 „Színészként mindent vállalok, de bármit nem.”

Olyan szerepeket keres, amelyek új kihívást jelentenek, hozzáadnak a pályája során elért eredményeihez.

„Nem tudom, mikor jön majd el az a pillanat, amikor befejezem. De valami olyasmivel foglalkoznék, amivel a színházat szolgálhatnám, amivel a színészeket segíthetném. Kellene valamit tennünk a méltánytalanságok ellen, a szakma tiszteletéért, az önbecsülésünk megőrzéséért. Nagyon nehezen tud úgy repülni egy pillangó, ha a szárnyáról letörlik a hímport.”