Elegem lett: amikor a kasszás tolni kezdte felém az árut, ellenálltam - én sem hittem el, ami fizetés után történt
Kígyózó sorok, folyamatos pittyegés, túlcsorduló bevásárlókosarak – a Lidl pénztárainál a vásárlás vége gyakran inkább hasonlít egy gyorsasági versenyre, mint nyugodt fizetésre. A termékek másodpercek alatt átcsúsznak a szalagon, a mögöttünk állók türelmetlenül figyelnek, mi pedig sokszor kapkodva pakolunk, csak hogy ne tartsuk fel a sort – írtuk egy korábbi cikkünkben, de valójában a Lidl név bármelyik másik üzletlánc nevével is behelyettesíthető.
A kasszát elhagyva sokszor érezzük úgy, mintha egy rövid, de intenzív stresszteszten estünk volna át. Pedig mindez nem véletlen, hanem tudatosan felépített rendszer eredménye: az úgynevezett hard diszkontok világában minden megspórolt másodperc csökkenti a munkaerőigényt, ami pedig hozzájárul az alacsonyabb árakhoz. Az olcsóbb termékeknek természetesen mindenki örül, a kapkodva pakolás hatása viszont egyénenkét változik. Van, aki birkatürelemmel, belenyugodva az „elkerülhetetlenbe” századszorra is higgadtan dobálja vissza a kocsiba az árut. De van, aki nem hajlandó beletörődni, hogy belekényszerítik a hajszába. Egy ismerősöm az utóbbiak csoportjába tartozik, alább elmeséli, hogyan lázadt fel a sorsa ellen az egyik budapesti diszkontban.
A futószalag könyörtelenül tolja felém az árut
Amióta az eszemet tudom, van egy egészen hétköznapi, mégis meglepően nyomasztó élmény az életemben: a bolti kassza és a futószalag kasszán túli vége, az a pár tenyérnyi terület, ahol hirtelen vizsgaszituációba kerülök, és ahol a teljesítményemet a pakolási sebességemben mérik.
Amikor a kasszás leolvassa az első terméket, még nyugodt vagyok.
Aztán jön a második, harmadik, tizedik, és a mozdulatai egyre gyorsabbnak tűnnek. A futószalag könyörtelenül tolja felém az árut: a tejet a kenyérre, a kenyeret a tojásra, a joghurt már félig lelóg peremről. Én pedig ott állok, a pénztárcámmal, a vászontáskámmal és az egyre növekvő belső feszültséggel.
A legrosszabb nem is maga a tempó, hanem az érzés, hogy útban vagyok. Hogy feltartom a sort. Hogy a többi vásárló már türelmetlenül sóhajtozik, forgatja a szemét. A kasszás nem szól semmit, de a mozdulatai gyorsak, határozottak, sürgetők. A rendszer lényege a hatékonyság: minél több vásárló, minél rövidebb idő alatt. Én pedig egy apró, lassú láncszem vagyok ebben a gépezetben.
Egy nap elegem lett a kapkodásból a kasszánál
Sokáig kapkodtam. Bedobáltam mindent a táskába rendszertelenül: a paradicsom a konzervek alá került, a kifli összenyomódott, a tojás doboza veszélyesen billegett. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél előbb eltűnjek onnan, felszabadítsam a terepet a következő vásárlónak.
Aztán egy nap elegem lett.
Nem volt különösebb oka. Talán csak fáradt voltam. Talán túl sokszor éltem át ugyanazt a belső szorítást. Amikor a kasszás elkezdte felém tolni a termékeket, tudatosan lassítottam. Megfogtam a tejet, szépen a táska aljára tettem. Utána a nehezebb dolgokat. Aztán külön a pékárut. Nem kapkodtam, de nem is voltam indokolatlanul lassú. Nem dobáltam az árut, csupán normál tempóban pakoltam, ahogy otthon is tenném.
Éreztem, hogy a sorban nő a feszültség. Valaki hangosan felsóhajtott. Egy másik vásárló közelebb tolta a bevásárlókocsiját, mintha ezzel is jelezné, hogy haladni kellene. A kasszás egy pillanatra rám nézett. Nem volt ellenséges a tekintete, inkább meglepett. Mintha nem ehhez lenne szokva. A mozdulatai egy kicsit lelassultak. Nem állította le a szalagot, de nem is sürgetett szóban. Amikor fizetésre került a sor, nyugodtan elővettem a kártyámat. Nem kapkodva, nem bocsánatkérő mosollyal. Csak tettem a dolgomat.
És érdekes módon nem történt semmi.
Nem szóltak rám, nem hívtak rendőrt. A sor haladt tovább, ahogy mindig. Lehet, hogy pár perccel később értek ki az emberek a boltból. Lehet, hogy bosszankodtak magukban. De a világ nem dőlt össze.
Mire tanított meg ez az eset?
Aznap rájöttem, hogy a nyomás nagy része bennem van. A rendszer valóban gyors, és a kasszások munkája valóban a tempóról szól. De senki nem mondta ki, hogy nekem kapkodnom kell. Ezt én tettem hozzá. A belső megfelelési kényszer, a konfliktuskerülés, a „ne tarts fel másokat” parancsa. Azóta sem pakolok szándékosan lassan. Nem lázadok minden vásárlásnál. De nem is rohanok úgy, mint régen. Figyelek arra, hogy ésszerű tempóban tegyem a dolgomat. És ha a szalag néha túl gyorsan tolja rám a termékeket, már nem érzem úgy, hogy ez rólam szól. Ez csak egy futószalag. Nem ítélkezik. Nem sürget. Csak megy előre. Ahogyan én is: a saját tempómban.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
