Isztambul, bitangul, Steiner Kristóffal

Steiner Kristóf 2019. október 17. Világ
Európa és Ázsia találkozásaként emlegetik, ám sokkal több ennél: hivatalosan nem főváros, ám Napóleon szerint az egész világ fővárosa, egyszerre tradícionális és formabontó, és megannyi titok övezi. Sokan kizárólag a Hungária slágeréből ismerik – így vélhetően nagyot csalódnának, hogy nem „csörögnek a jampecok” -, mások pedig rettegnek tőle, mondván: a veszedelmes Kelet kapuja, bevándorlók, menekültek városa. Én pedig egyszerűen csak imádom, amióta az eszemet tudom. Ez – nekem – Iszambul...
Vendégszerző
Steiner Kristóf

Steiner Kristóf

Steiner Kristóf író, újságíró, vegán gasztroguru, és hivatásos utazó. Utazási élményeit az Instagramon White City Boy néven is megosztja, valamint itt, a Startlap Utazáson is.
Cikkei

Valamikor tizenéves koromban rákattantam az akkor oly menő csetszobákra, ahol tematikusan cseveghettek a tagok – volt Harry Potter-szoba, ahol versenyeztünk, ki tud több bűbájt, volt MÁS szoba, ahol az – akkor még – LMBTQ helyett egyszerűen csak „másmilyen” emberek cserélhettek eszmét, és persze ott volt a Törökország-szoba. Szenvedélyesen ecseteltük egymásnak, mi mindent imádunk a törökökben, én Ferzan Özpetek, török-olasz rendező filmjeiről áradoztam, Gül – az amúgy magyar, ám török névvel regisztráló lány – bevezetett minket a kortárs török pop slágerek rejtelmeibe, és akadtak IGAZI törökök, mint Özge, a srác, akiről – mellékesen – a kutyámat neveztem el, természetesen az ember-Özge beleegyezésével.

Innen egyenes út vezetett a nemzetközi török chatszobákhoz – így ismerkedtem meg Eminnel, egy velem egykorú török fiúval, akivel virtuálisan egymásba szerettünk, és a sosem beteljesedett szerelmünk arra sarkallt, hogy a nyelvet is elsajátítsam: egy éven át tanultam ékes török nyelvet a Blaha egyik nyelvstúdiójában.

Csakazér’is Törökország!

Ezek után bizonyosan nem meglepő, hogy megszámlálhatatlanul sokszor jártam Törökországban – nem csak Iszambulban, de Bodrumban, Alanyában, Gümüslükben, meg még sok-sok nyelvtörőnek is beillő névvel ékeskedő tengerparti városkában és faluban – a magyar törökmániás online csapattal pedig még egy Tarkan koncertre is eljutottunk, ahol megbűvölve csodáltuk a krokodilszemű, bársonyos hangú török megasztár színpadi csípőmozgását. Aztán telt-múlt az élet, és Izraelben kötöttem ki, ahol az elmúlt évek során nem épp vakációs desztinációként kerül szóba Törökország – a politikai cicaharcok és állandó hatalomfitogtatás „ellenségekké” neveli az izraelieket és törököket, olyan fura sztorikat eredményezve, mint a férjemé: Nimrod édesapja, Ezra Dagan Isztambulban született, és nyolc generációra visszamenőleg ott voltak otthon, ám apósomnak – aki ismer színész Izraelben – titkolnia kellett származását, és szívesebben vallotta magát portugál családból, még ha spanyol inkvizíció óta egyetlen családtagja sem járt arrafelé.

Utaznál, de nem tudsz dönteni? Kövesd az Utazás Tippek oldalt a Facebookon a legmenőbb úti célokért!Követem!

Segítség, elraboltam a férjemet!

Így esett, hogy leesett: nem hagyhatom a férjemet abban az illúzióban lebegni, hogy Isztambul veszélyes, hogy töröknek lenni kínos párbeszédeket vet majd fel.

Vettem hát nekünk két repjegyet, és a megismerkedésünk harmadik évfordulóján, idén tavasszal kiruccantunk ősei földjére… amely egyben az én fanatikus, tinikori kattanásom legendás helyszíne is. A leszállás után egy elvárásainkat és igényeinket sokszorosan felülmúló fekete Mercivel várt minket a transzfer, akiket random leltem fel a neten, és egyenest a város legnyüzsgőbb pontjára, a Taksim térhez vezettünk, ahol egy lenyűgöző kilátással és barokkos gipszstukkókkal ékes hotelba csekkoltunk be.

A Mr. Cas Hotel bukéját a története adja:  egykor a leghíresebb török filmcsillagok kedvelt mulatóhelye volt, ahol a bohém művész szcéna gyűlt össze féktelen mulatságokra.

Városjáró pársoros

Második éjszakánkra – csak hogy ne unjuk el magunkat – átcsekkoltunk a Sub Karaköy hotelba, ami tökéletesen illeszkedik a szomszédos kikötő hangárainak indusztriális bájába. És hogy mi van a kettő között? Mindenekfelett a piros villamos, amivel mindenkinek kutya kötelessége lefotózkodni, különben nem hisszük el, hogy itt járt.

Aztán a Taksim tér, ahol hajnali háromkor is nyitva állnak az ilyenkor is tömött baklava-boltocskák, az Istiklal utca, ahol megmagyarázhatatlan módon éjjel-nappali fast fashion boltok üzemelnek, és olyan tömeg hömpölyög, mint Budapesten kizárólag szilveszter éjszaka, a Galata torony, amely eredetileg világítótoronynak épült, ám kerengő dervisek szentélye, majd ambiciózus feltalálók repülőmasina-startpontja lett, és persze sok-sok bár, étterem, kávézó, amelyek közül a legnagyobb kedvencünk az Arada Café lett – egy török-libanoni fúziós étterem, ahol még a város sokszínűségéhez képest is szivárványszínű, mindenízű lakomában részesültünk. Ja, mulatni pedig a Club Tekyönbe mentünk, amit a nyolcvanas évekből felejtettek itt, de nagyon jól tették.

Gőzöljünk be!

Ám amit még nem említettem, pedig a törökmániám alapvető katalizátora, az nem más, mint a spa kultúra. Vagy wellness, vagy egyszerűen csak fürdő – ki-ki válassza ki a neki tetsző trendi, vagy tradicionális verziót. A lényeg úgyis a belbecs: a forró gőz, és a melegvíz, a pára és a tompa visszhangok, a lélek teljes lelazítása és a test regenerálása a mindennapos stressz okozta megállíthatatlan hanyatlásból. Legyen szó finn vagy infraszaunáról, épp menő spa kezelésekről, vagy egy jó öreg sportmasszázsról, számomra a spa majdnem olyan fontos, mint a kaja.

Törökország hamamjai merőben különböznek a mi wellnesshoteleink nyújtotta medencés fürdőkultúrától.

A kupolás épület központja a forró márványkő, amelyen heverve, a derekunkra tekert könnyű textiltörülközővel lazítunk, a falakon pedig forró és hidegvizes csapok, és tálkák, amelyekkel locsolgathatjuk magunkat s egymást.

A masszázs olyan, mint a törökök maguk: kemény és érzékeny egyben, egyszerűségében és őszinteségében tökéletes – szappanhabbal, hámlasztó szivaccsal, és váratlan taslikkal.

Mi a helyi barátaink ajánlotta, luxusnak semmiképp sem nevezhető, ám annál autentikusabb Tarihi Cesme, és Firuzaga hamamokat jártuk be, és megtaláltuk, amit kerestünk – de aki komfortosabban érzi magát skatulyából kihúzott, csilli-villi közegben, főként turisták között, válassza inkább a celebkedvenc Ayasofya Hurrem Sultan fürdőt.

Galata torony

Egy zsidó és egy buddhista találkozik egy muzulmánnal….

A hammamból békés bizsergéssel léptünk ki, majd baktattunk át az Arany-szarv öböl túlpartjára – Eminönü villamosmegállóból bármilyen irányba indul az ember fia, kizárólag jól járhat.

Mi például nekivágtunk Balatnak, az egykori zsidó negyednek, egyrészt kíváncsiak voltunk, Nimi felmenői hol tengethették életüket, másrészt láttuk Instán, hogy baromi népszerű szelfihelyszín, ugyanis iszonyat menő, girbe-gurba, színás házacskák sorakoznak egymás mellett.

Végül egy harmadik helyzetről híresült el, mint sztori: egyszer csak odalépett hozzánk egy idős bácsika, megkínált minket két dióval, egy almával, egy naranccsal, és két banánnal, majd ékes kézírással lejegyzett előttünk valamit, amit következetesen felolvastatott velünk, megölelt minket, és elbúcsúzott.

A kellemes sokk után, a cetlit előhalászva legugliztuk a szöveget – hát nem betértünk muzulmánnak véletlenül, itt, a zsidó negyed kellős közepén?!

Képeslapos, hűtőmágneses, kulcstartós

Nem tehetem meg, hogy nem írok valamicskét mindarról, amit mindenki megnéz – Ahmed szultán mecsetje, azaz a kék mecset valóban csodaszép, de amúgy nem kék, és nagyon sokan vannak.

Nem fogom idemásolni wikiből, mikor építették és hány fő befogadására alkalmas – nem az idegenvezetésre hajtok, hanem az érzésre, az pedig nagyon megüti az embert ezen a környéken.

Főként a Hagia Sophiába múzeumba besétálva, amely néhány száz esztendővel időszámításunk kezdete után már szent hellyé lett nyilvánítva, majd az idők során mindenki akart belőle egy darabot – minaretek és kápolnák épültek hozzá, ám a legszürreálisabb pontja a magyar országház közel kétszeres magasságával büszkélkedő kupola.

Fotó: iStock

Minden kor minden ideológiájának minden klasszikus eleme visszaköszön valahol – így egyszerre inspiráló és elgondolkodtató hely, én mondjuk kicsit úgy éreztem magam, mintha egy végletekig kihasznált, elfáradt és békét kereső lélek mélyén vájkálnék, és a köröttem fotózkodó tökéletes családi portréra utazó turisták és hangosan kántáló zarándokok nem könnyítettek a hangulaton. Az épület ma múzeum, de hogy mi mindent látott, könyvtárakat tölthetne meg.

Balat

Üszküdár (mellé) ment az írnok…

Ha nem akarom útikönyv-hosszúságúra nyújtani a cikket, de SOS át akarom adni a többi legjavát, Kadiköyt mindenképp meg kell említenem (közvetlen Üsküdar mellett, amelyet a magyarok nagyja Daróci Bárdos Tamás zseniális balladájának helyszíneként ismer) – csak mert kívül esik a belvárostól, így aki nem ismeri,  sosem feltételezné, milyen csuda hely!

A „hipszter környék”, a „bár utca”, az „új Taksim-tér” azóta vált menővé, amióta a Boszporusz túlpartja egyszer és mindenkorra a turizmusé lett: a fiatal törököknek kellett egy hely, ahol afféle bohém buborékban élhetnek.

Az ingatlanguruk meggyőződése, hogy a Márvány-tenger felé kacsintgató ázsiai városrészé a jövő – de ha gyorsan repülőre pattanunk, még pont elcsíphetjük a dzsentrifikáció térhódításának utolsó előtti pillanataiban.

Keresés az oldalon