Sport 2021. július 06.

A magyar foci története: az első legendás vb-szereplés

Startlap Sport 2021. július 06.
A világbajnoki ezüstérmet 1938-ban még örömmel fogadtuk és nem az az össznemzeti csalódás és kiábrándulás követte, mint az 1954-es, sokak fejében élénkebben élő második helyezést.

Az első világháború és a trianoni tragédia után újrainduló ország sportéletének központi vitája az amatőr kontra profisport kérdése volt. Az olimpiákon a korszakban még csak amatőr sportolók indulhattak és ehhez kapcsolódott az egyébként mai napig időről időre különféle sportágakban felmerülő “lelkesedésből csináljuk”, vagy “hivatásszerűen pénzért” vita, ám ezúttal ezt a magyar labdarúgás kapcsán vívták meg. Persze nem véletlen, hogy ez pont a húszas években merült fel a futball esetében, hiszen ekkorra vált egyértelműen profitábilissé a sportág, mivel egyre többen jöttek el focimeccset nézni, így szinte alkalomról alkalomra növekedett a jegyekből származó bevétel is és hát el kellett dönteni, hogy mi legyen ezzel a pénzzel?

Amatőr focicsapat 1928-ból
Amatőr focicsapat 1928-ból (Forrás: Fortepan / Fortepan)

 

A 20. század első két évtizedében a focisták mind amatőrök voltak, ami azt jelentette, hogy inkább pénzt tettek abba, hogy játszhassanak, semmint kaptak érte. Fizetniük kellett például a klubtagsági díjat, ami nem volt egy túl komoly összeg, de azért mégis ki kellett fizetni. Így idővel kialakult a szokásrendje annak, hogy mit fogadhattak el a játékosok a klubjuktól, vagy egy bőkezű mecénástól. Most akiben hirtelen felmerült valami frivol dubaji duhajkodás, azt ki kell ábrándítsuk, ugyanis kezdetben az ilyen juttatások olyasmiket jelentettek, hogy edzések, vagy meccsek után a csapat támogatója meghívta a gárdát némi szafaládéból, kenyérből és erőspaprikából álló vacsorára, ami mellé azért járt pár pofa sör is.  

Előfordulhatott még, hogy megtérítették a játékosok útiköltségét, pl. kifizették a meccs, vagy az edzés miatt vásárolt villamosjegyek árát (de fejenként ez egy héten max. kétszer járt), illetve, ha a játék egybeesett a munkaidejével, akkor az elveszett munkaórákat is megtérítették neki.

Legalábbis a dolog így nézett ki papíron, ezek voltak azok a juttatások, amiket az MLSZ jóváhagyott, de természetesen ennél azért lényegesen többet csurgattak vissza a sikeresebb klubok a játékosaiknak, hiszen ők is abban voltak érdekeltek, hogy a focisták minden figyelmüket a mérkőzésekre való felkészülésre fordítsák, amit mondjuk lyukas zsebbel, korgó gyomorral, anyagi problémáktól terhelten elég nehéz megtenni. Innen pedig elindult egy komoly vita a játékosaiknak fizetést folyósítani szándékozó klubok és azon csapatok között, ahol a sport amatőr jellegét meg kívánták őrizni (vagy csak nem rendelkeztek olyan tehetős szponzorral, aki lehetővé tette volna a komolyabb juttatásokat.)

 

A profi labdarúgás megjelenése

 

A vitát 1926-ban oldotta föl az MLSZ azzal, hogy kettéválasztotta a sportágat amatőr és profi egyesületekre, az utóbbiak lettek azok, akik hivatásszerűen kezdtek foglalkozni a labdarúgással, ha úgy tetszik, a foci lett a munkájuk. Ehhez persze le kellett szerződniük a klubjukkal, mely szerződés pontosan tartalmazta, hogy mit kap a focista cserébe a játékáért. Persze kitűztek egy minimális és egy maximális értéket a játékosok heti fizetésének tekintetében, így egy profi labdarúgónem kereshetett kevesebbet, mint hetente 5 pengő és többet, mint 50. Ez egy hónapra kivetítve az előbbi esetben egy rendesebb zsebpénznek felelt csak meg (pl. egy dohánygyári férfi munkás heti fizetése 1926-ban átlagosan 23 pengő volt), míg az utóbbinál pedig elérte a 200 pengős álomhatárt, amiről a korszak közismert nótájában is éneklik, hogy „Havi kétszáz pengő fixszel, ma egy ember könnyen viccel.”

 

Emellett azonban a klubok dönthettek úgy, hogy prémiumot is fizetnek a játékosaiknak, így egy nyert meccsért 32, egy döntetlenért 16 pengő járt fejenként, utazások esetén napi 5 pengő költőpénzt, vagy teljes ellátást kaptak. Ebből már látható, hogy havi szinten még az alacsonyabb heti fizetéssel bíró focisták is igen könnyen elérhették a 200 pengős álomhatárt, amire szükség is volt, hiszen az ígéretesebb tehetségekért komoly versenyfutás alakult ki az egyesületek között és a legtöbbször bizony az döntött, hogy melyik klub anyagi ajánlata a jobb.

A ’38-as VB

A profi csapatok megalakulásával felmerült egy komoly probléma: mi lesz ezután az olimpiákon való szerepléssel, ahol ekkor még csak és kizárólag amatőr sportolók indulhattak, illetve, hogy mivel helyettesítsék az ötkarikás megmérettetést. Ez a korszakban nem csak Magyarország számára jelentett gondot, hiszen a profi futball Kelet és Közép-Európában is egyre inkább megerősödött, viszont ekkoriban a FIFA még csak az olimpiai futballmérkőzések lebonyolításában vett részt. A megoldást az Európa-kupa elindítása hozta meg. Ez a régió profi focicsapatainak nemzetközi bajnokságaként indult el 1927-ben és eredetileg Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Olaszország és Svájc csapatai képviselték rajta magukat, de a rendezvény sikere miatt nem sokkal később csatlakozott Lengyelország és Románia is.

Az Európa-kupa lépéskényszerbe hozta a FIFA-t, hiszen ha a szövetség nem akarta elveszíteni az ellenőrzést a nemzetközi futball fölött, akkor kénytelen volt szervezni egy olyan rendezvényt, ami kifejezetten a profi csapatoknak szólt. Ez volt az első ízben 1930-ban megrendezett Labdarúgó-világbajnokság.

Magyarország az 1934-es vb-n volt kint először, ahol az osztrákoktól elszenvedett vereség miatt nem jutott be a csapat az elődöntőbe. Más volt a felállás azonban 1938-ban, amikor a franciaországi vb-re már felkészültebben érkeztünk. Volt például a csapatnál egy szakképzett edző, Schaffer Alfréd, ugyanis a korszakban a szövetségi kapitánynak még a futballhoz nem kellett hivatásszerűen értenie. A magyar csapat szövetségi kapitánya ekkor dr. Dietz Károly volt, aki eredeti szakmája szerint jogász volt, sőt egy rövid ideig budapesti rendőrfőkapitányként is tevékenykedett. Az ő feladata a csapat és a keret összeállítása volt, viszont a taktikáról halvány segédfogalma sem volt, így jól jött Schaffer, aki pedig pont ehhez értett.

Az 1938-as vb-n a Magyarország-Svájc meccs egy jelenete.
A Magyarország-Svájc meccs egy jelenete az 1938-as vb-ről. (Forrás: Imagno/Getty Images)

 

Ennek meg is lett a sikere. Már a selejtezőn a magyar válogatott 11:1-el simította bele a görögöket a pálya gyepébe, aztán kint a vb-n jött a Holland-India (ez a mai Indonézia) elleni 6:0-os győzelem, a svájciakat 2:1-re vertük, az elődöntőből pedig a svédeket küldtük haza 5:1-es végeredménnyel. Már csak a döntő volt hátra a címvédő olaszok ellen. A mai napig keringenek mindenféle pletykák arról, hogy az olasz szövetségi kapitány, Vittorio Pizzo miként vesztegette meg a magyar csapatot, hogy az olaszok nyerhessék meg a bajnokságot. Az tény, hogy Pizzo a meccs előtt találkozott a magyar csapattal és elérte, hogy az erőszakos játékos hírében álló Toldi Gézát ne állítsa játékba Dietz. Ehhez azonban hozzá kell tenni azt is, hogy a vb előtti 10 évben az olaszokkal való találkozóinkon többnyire ők bizonyultak jobbnak, így nem valószínű, hogy ilyen eszközökre lett volna szükségük a győzelemhez.

 

Történt, ami történt, a lényeg, hogy az olaszok egy nem túl megizzadós játék során 4:2-re verték a magyar csapatot, így övék lett az arany, a miénk pedig az ezüstérem. Ezt a korszakban óriási eredménynek tartotta mindenki és egyáltalán nem érezte senki sem vereségnek, így az Ezüstcsapat is győzteseknek járó ünneplést kapott itthon és nem kellett szinte bujkálniuk, mint az 1954-es vb-ről visszatérő Aranycsapat tagjainak, de erről majd a következő részben mesélünk.

Keresés az oldalon