Trabanttal szállni élvezet -  az utak királyai a 80-as években

Emlékeztek még, amikor 60 kilométer/órás sebességgel téptünk az utakon, és a nyári melegben a letekert ablak mellett is majd’ megfőttünk a Ladában? És emlékeztek, mennyit kellett várni az autókra a rendszerváltás előtt?

Mivel akkor még nem működtek autószalonok, az összes kocsit a Merkurnál lehetett beszerezni. De a 2-3 éves várakozás után sem biztos, hogy éppen olyan színben kaptuk, ami tetszett volna, hanem amilyen éppen a Merkurnál volt. Ha pedig valaki nem akart például zöld színű Daciát, hanem homokszínűt, akkor jó sokat kellett várnia az áhított darabra.

Mint minden akkoriban a szocialista piacon, le volt osztva, hogy melyik ország melyik kocsit gyártja. A Trabantot és a Wartburgot az NDK-ban, a Daciát Romániában, a Zsigulit és a Ladát a Szovjetunióban, a Škodát Csehszlovákiában készítették, a Zastavát Jugoszláviában, a Kispolszkinak becézett Polski Fiat 126p-t pedig Lengyelországban.

Sokunk egyik kedvence a Trabant volt, amit az 1950-es évektől gyártottak. Az utastér eleinte fából készült, a karosszéria pedig hőre keményedő műanyagból, úgynevezett duroplasztból. Papírautónak csúfolták, és el is terjedt a vicc, hogy egy Trabanton ketten dolgoznak a gyárban: egy hajtogatja, egy másik ragasztja. Szinte minden családban akadt egy ismerős, aki annak kijutott egy nyugati országban Trabanttal, és ott megkérdezték tőle, hogy ő maga fabrikálta-e otthon a járgányt.

A Lada (a szovjet belső piacon: Zsiguli) egészen menőnek számított a szocialista autók között. Magyarországon először 1971-ben lehetett hozzájutni. A nyolcvanas években pedig már ezzel jártak a taxisok és rendőrök is.

Nektek melyik volt a kedvencetek ezek közül?