Óda a hőhullámokhoz: a Menopauza című darabot még a férfiak is imádták

Tabudöntögető musicalt vitt színpadra a Játékszín, négy tagadhatatlan tehetség szereplésével: a Menopauza a minden nő életében elérkező változókor tüneteit és testi-lelki megpróbáltatásait veszi sorra, elsősorban zenés formában. Az amerikai sikerdarab Tallós Rita megrendezésében készült magyar változatához Bach Szilvia, Lombos Márton és Galambos Attila kreálta a dal-és prózai szövegeket. Az eredmény: két órányi hasfájós nevetés, időnként egy kis drámával, ami szintén alaposat üt.

A darab elejétől végéig egy plázában játszódik, amelynek liftjében találkozik össze a négy vásárolni induló nő. Különböző emeleteken állnak meg a felvonóval, aminek külön bája, ahogy a “lifthang” (a rendező hangja) imádnivaló kis vékony orgánumán mondja be például azt, hogy szex shop. A négy változókorú hölgy pedig a kávézótól a fitnesz termen keresztül a női vécén át mindenütt dalra fakad – nem, természetesen a szex shop sem marad ki.

Az énekek egytől egyig ismert popszámok feldolgozásai, így aztán George Michaeltől a Queenen keresztül Tina Turnerig rendkívül széles palettán ugrálhatunk ülve a sokat hallott ritmusokra úgy, hogy közben a dalszövegeket hallgatva azon töprengünk, nem kellene-e nyittatni egy “menopauza” kategóriát az Artisjusnál.

Az adaptációk közül kiemelkedik a Faith című szám hőhullámos tematikájú feldolgozása, amit a női négyes vitathatatlan királynője, Szulák Andrea ad elő. Ő képviseli a biokaját fogyasztó, vega, meditáló, cickafark teát ivó, csakráit tisztító, spiritualista típust, akinek még a nyakában is álomcsapda formájú fülbevalók lógnak, és két legyezővel hadonászva énekli el, hogy milyen érzés hőhullámokkal “hetven fokban, egy BKV-busz hátuljában, nyári délután” utazni.

Hernádi Judit, a nadrágkosztümös profi nő rendet parancsoló hangjával, mély tónusú énekével különösen ambivalenssé teszi saját karakterét, amikor azt fejti ki, hogy napközben nincs gondja az étkezéssel, csak este, amikor beköltözik a hűtőbe, és tulajdonképpen azon gondolkodik, hogyhogy nem kapott még arcüreggyulladást. Ő az egyik, aki a rengeteg könnyesre röhögtető dal közt egyszer csak megállítja a rekeszizmokat, és egy szóló produkcióval úgy berántja a drámát, hogy hirtelen mindenki nagyon csöndben marad. Valószínűleg nem volt néző, akire ne lett volna hatással az, ahogy az elmúlásról éneklő színésznő mögött a róla készült, fiatalkori képeket vetítették a falra. Mert igen, a változókor viszontagságait tényleg humorral a legcélszerűbb felfogni, de emberek vagyunk, és nem tagadhatjuk, hogy a “változókor” kifejezést nem mindig tudjuk kinevetni: változik a kor. Változnak az idők, és van, ami soha nem jön már vissza.

A komoly énekekből természetesen kijut a többieknek is, és ezen a ponton ismét nem bírom ki, hogy ne említsem meg Szulák Andreát, aki a legyezők, meg az olcsó alapanyagú szexkirálynő-öltözékes dildóistenítése között

hirtelen teljes egyszerűséggel, egyetlen szék támlájába kapaszkodva adja át a fájdalmat földöntúli hangján, de úgy, hogy még akkor is zeng a nézőtér a vastapstól, amikor ő már eltűnt a színpadról.

Ez a produkciója pont olyan feledhetetlen, mint a dildós dala…

Tóth Enikő, a celeb, enyhe fixációs zavarokkal küzdő, kétségbeesett hölgyet alakít, aki nem igazán tudja méltósággal viselni, hogy hamvas fiatalok veszik át a szerepét a filmekben, amelyeknek valaha ő volt csillogó középpontja. Az ő reszortja a ráncok miatti pánikszerű félelem elaborációja, és futólag említést tesz az inkontinenciáról is – azt csak prózai formában, dal nem készült róla, amit mondjuk szintén megköszönünk. Egyébként épp ez a jó a darabban, hogy pont a megfelelő szintig viszi az öniróniát és a viccet: nem válik túlzóvá, gagyivá vagy ízléstelenné, na jó, persze kinél hol van a jó ízlés határa.

A másik, ami tökjó benne, az a plusz tudat, hogy ez a négy őstehetség valahol tényleg önmagáról is mesél a Menopauzával. Még ha humoros és szórakoztató formában is, még ha tudjuk is, hogy a valóságban nyilván nem pont így élik meg a testi változásokat, de akkor is tökjó látni, hogy négy elismert előadóművész, aki túllépett már a negyedik ikszen, gyakorlatilag bevállalja, hogy egy kicsit, úgymond, röhejessé teszi önmagát, és ezzel azt üzeni nőtársainak, hogy basszus, ha én színésznőként így felvállalom ezt, akkor te se szégyelld! Röhögd ki a dolgot, amennyire lehet!

Náray Erikától pedig ott dobtam le a láncot, amikor a hízás-fogyás dinamikájáról adta elő szólóját. Egyszerűen annyira vicces, hogy az a gyönyörűséges orgánum, amire tényleg a legjobb kifejezés a bársonyhang, és amiről valamiért mindig a Mozart! musicalben előadott, nyálas, hatásvadász Csillagok aranya című dal jut eszembe, mert ahogy azt előadta, az igenis, feledhetetlen volt; szóval hogy ez a torok hirtelen elkezd artikulálatlan, szarvasbőgés-szerű hangokat hallatni, ezzel mintegy költői túlzásként kifejezve, hogy a súlyfelesleg negyvenéves korára gyakorlatilag egy amorf földönkívülivé teszi az embert.

Nem tupírozom tovább a témát, mert egy bizonyos kor után már a kevesebb több: a Menopauza, pont azért, mert nem tökéletes musical-recept szerint készült (néhol kissé erőltetett rímek és aránytalanul kevés prózai rész), tökéletes kikapcsolódás egy olyan estén, amikor nem a világot akarjuk megfejteni, hanem egyszerűen csak azt, ami velünk történik. Nemcsak a nőkkel, hanem a férfiakkal is. Mert tegye fel a kezét az a pasi, aki élt már változókorú nő mellett, és semmilyen hatással nem volt rá az az időszak… Egyébként, ha már itt tartunk, tök sok uraságot láttam a csurig megtelt színház székein, fiatalabbtól egészen idősig, és nekik is potyogtak a könnyeik a nevetéstől. Tényleg ajánlom mindenkinek!

Írta: Szenes Laura