Csukás István: Mielőtt elismert meseíró lettem, szegénységben és nyomorban, napról napra éltünk

Csukás István az egyik legsikeresebb – ha nem éppen a legeslegsikeresebb – magyar meseíró, pedig annak idején még hegedűművésznek készült. A több generációt meghódító szerző gyermekkora is kicsit mesei, hiszen a Kisújszállásról származó Csukás egy szegény kovácsmester nagyobbik fiaként jött világra. Saját utódja sosem született, de számára éppen elég, hogy mások gyermekei az ő történetein nőttek fel.

Tizenkét-tizenhárom éves koromban elkerültem az akkor alakult, később nagyon híressé vált Békés-Tarhosi Zeneiskolába, ahol valóban hegedűművésznek készültem. Kodály oda rendszeresen lejárt, és lehozta a zeneszerző barátait is, például Zathureczky Edét, aki akkor Magyarország legjobb hegedűse volt, és a Zeneakadémia igazgatója. Tizenhét éves korom körül meg is hallgatott, és azt mondta, hogy fölvesz tanítványának, csak érettségizzek le rendesen. Igen ám, csak elkezdtem közben verset írni. Az odáig rendben van, mert ez egy gimnazista betegség, amit a legtöbben kinőnek, én viszont folytattam. Ott vált komollyá a dolog, amikor az egyik barátom lemásolta, és az akkori Magyar Rádió diákköltőknek hirdetett pályázatára beküldte a verseimet. Rögtön megnyertem az első díjat. Még abban az évben az egyik fővárosi folyóiratban megjelent három vagy négy versem is. Amikor az ember kinyomtatva olvassa a nevét, már eldőlt minden

– idézte fel az Csukás István pályája kezdetét a Könyves Blognak. Úgy véli, valószínűeg azért döntött az írás mellett, mert egy hegedűművész más műveit interpretálja, egy szöveg létrehozása viszont igazi alkotás. Mielőtt azonban a bölcsészkarra jelentkezett – amit sosem fejezett be – a jogi egyetemre is járt egy kicsit. És nem véletlenül beszél versírásról, hiszen Csukás István költőnek készült, abból azonban megélni nem igazán lehet, így hát Kormos István tanácsára – aki egyébként Vackor megalkotója – belefogott valami olyan írásba, amivel pénzt is lehet keresni: így horgonyzott le a meséknél.

Jött ’57 és a szörnyűségek, feloszlott a Hungária asztala is, Zelk Zoltán, Déry Tibor és a többiek börtönbe kerültek. Csomóan disszidáltak, a többiek meg nem mertek kimozdulni az utcára. Gellért Bandi bácsinak volt akkoriban egy nagy poénja, miszerint a magyar írók, újságírók három részre oszlanak: az egyik rész állásban van, a másik állástalan, a harmadik pedig börtönben ül, aztán cserélnek. Ez így is volt. Én viszont bekerültem egy csodálatos birodalomba, ami életben tartott anyagilag és lelkileg is. De abban is sokat segített, hogy a versírást ne hagyjam abba. Mert egy nagy feltétele van annak, hogy az emberből Magyarországon költő legyen: valakinek el kell tartania. Eltartottam magam mint gyerekíró, a filmekért pedig pláne lehetett pénzt kapni. Ezután már nagyon boldog és kiegyensúlyozott lett az életem, ahhoz képest mennyire zűrös és zavaros volt a fiatalság.

Aki szereti az irodalmi bulvárt, azt biztosan érdekelni fogja, hogyan ismerkedett meg Csukás István Weöres Sándorral:

Az egyik barátom mondta, hogy itt az ideje, mutassam meg a verseimet Weöres Sándornak. Akkoriban eléggé háttérbe volt szorítva, de mindenki tudta, hogy ő a legnagyobb élő költő Magyarországon. Fogtam magam és fölsétáltam a Rózsadombra. Néha négy-öt soros verseket írtam fejben. Mikor elérkeztem hozzá, becsöngettem. Kijött, én pedig szabályosan bemutatkoztam, elmondtam ki vagyok, és hogy verset írok. Erre Weöres: Verset? Mondom igen, most is írtam egyet, míg fölsétáltam. Ez egy kicsit fölkeltette a kíváncsiságát, de még mindig ott toporogtunk az ajtóban. Nyilván sokan keresték föl és zavarták az alkotásban. Amikor elmondtam neki a versemet, már beljebb lépett a küszöbtől egyet. Akkor kikiabált Károlyi Amy a szobából, hogy ki van ott. Mondta a Weöres, hogy ki vagyok. Erre azt kérdezte: És tehetséges? Igen – hümmögött. Akkor miért nem jöttök be? – kérdezte. Így kezdődött.

Csukás István szép kora ellenére még mindig aktívan dolgozik. Nem véletlenül van ez így: tavaly nyáron a Lokálnak arról beszélt, hogy a munkája terápiás hatással van rá, és a felesége halála utáni gyászban is az írás volt az egyik támasza.

A feleségem hiánya örökké űr marad a lelkemben, de már kezdek hozzászokni, hogy nincs többé. Csodálatos és gazdag negyven évet éltünk át együtt, és ezekből az emlékekből táplálkozom a mindennapokban. A munkám pedig a másik gyógyír a lelkemnek, ami a gyászban is igazi terápia volt számomra. 

Arról, hogy miért nem született gyermeke, és milyen érzés ez a számára, így mesélt a lapnak:

Fiatalként mint mindenki, én is nagyon vágytam saját gyermekre, de úgy alakult az életem, hogy egyik házasságomból se született. Utólag visszagondolva viszont nem bánom. Mielőtt elismert meseíró lettem, szegénységben és nyomorban, napról napra éltünk és albérletből albérletbe költöztünk. Ezek az életkörülmények minden volt, csak nem ideális egy gyerek számára. Ettől függetlenül megajándékozott az élet három csodálatos keresztgyermekkel, akik olyanok, mintha a sajátjaim lennének, nem is beszélve azokról az emberekről, akik a meséimen nőttek fel.

Rengeteg elkészült története ellenére egyáltalán nem fogyott még ki a mesékből:

Egyébként most is dolgozok színdarabokon, igazság szerint párhuzamosan hármon is. Az egyik már kész van, a másiknak kitaláltam a történetet, a harmadikon még gondolkozom. Ezeket nagyon szeretném még megcsinálni. Tele vagyok tervekkel, van munka és inspiráció bőven. Soha nem unatkoztam, mindig örömet találtam a gyerekirodalomban szakmailag, és segített teljes életet élni is. Elképesztő hitet kap az ember, amikor gyerekekkel találkozik, ők még tényleg fantasztikus közönség. Ha egyáltalán kérek valamit a sorstól: időt. Mert a többi már megvan.