Budai úrigyerekként nőtt fel, aztán sikeres séfből a józsefvárosi hajléktalanok papja lett Tóni atya

Michels Antal, vagyis Tóni atya saját megfogalmazása szerint egy “klasszikus budai úrigyerek”, aki egy elitgimnázium elvégzése után az osztálya egyetlen tanulójaként egyetem helyett a Vendéglátóipari Főiskolára ment, majd fényes karriert futott be szakácsként, végül mégis papnak állt – írja a Magyar Hang.

Éltem, mint hal a vízben, de mindig éreztem, valami hiányzik. Láttam, hogy a szállodákban nem a vendég a fontos, futószalagon jönnek a csoportok; nem az ember számít, hanem a biznisz. Aztán egyszer ott álltam Casablancában az Atlanti óceán partján, néztem a végtelen vizet, és rádöbbentem, nem ez jelenti nekem a szabadságot

– meséli.

Tóni atya Józsefvárosban a hajléktalanok papjaként ismert.

A hajléktalanmisét az elődömtől örököltem. Teréz anya nővéreinek rendháza huszonöt éve ingyenkonyhát működtet a közeli Tömő utcában, és mivel ott a meleg étel mellé jó szó is jár, azok a hajléktalanok is odaszoktak, akik a város más részeiben húzzák meg magukat. Előfordul, hogy a vasárnap délutáni hajléktalanmiséken százan vagy még többen vannak, köztük olyanok, akik feltankolják magukat több-kevesebb alkohollal. A nővérek segítenek rendet tartani: három elöl ül, három hátul „sasol”, és akivel gond van, azt kivezetik

– meséli az atya, aki hetente egyszer terápiás foglalkozást tart a rendházban.

Viszem magammal a macis kártyát, mindenki választhat magának a pakliból mosolygós, szomorú, fogfájós, piás vagy depressziós macit aszerint, hogy aznap milyen a kedve. A maci ő maga, ha a maciról beszélgetünk, róla beszélünk. Engem érdekel az élet sűrűje, és úgy gondolom, egy pap nem mehet el szó nélkül az elesettek mellett. Az utcán élőkben hamar kialakul a vágytalanság állapota, amikor már minden mindegy. De ha közel engednek magukhoz, ha meg tudom őket szólítani, még nyílhat számukra új esély. Volt olyan hajléktalan, aki nekem köszönte meg, hogy visszatalált a családjához

– mondja Tóni atya, aki igyekszik úgy prédikálni a miséin, hogy azokat is megszólítsa, akikről az egyház gyakran megfeledkezik.

Már a gyerekek is ketyerefüggők, alig képesek barátkozni, beszélgetni. De egy pap nem teheti meg, hogy bezárkózik a templomba, arra várva, hogy betévednek a hívek. Én már fiatal papként is hittem az utcai evangelizációban, s ez a hit azóta csak erősödött bennem. Ki kell menni az emberek közé, családokat kell látogatni, olyan programokat kell felkínálni, ami megérinti az embereket. Nem kell poénkodni, nem kell bohóckodni, de el kell érni, hogy legyen valami, ami megfogja a lelket.

Tóni atya az interjúban arról is mesélt, hogy a múltkor Ózdon tartott misét romáknak.

Mint mondta, rengetegen voltak, buszokkal is jöttek különböző helyekről. Az atya szerint a roma misszió nagyon fontos, mert a cigányok hagyományosan vallásosak, katolikusok, de nem minden pap ért a nyelvükön, nem mindenki tudja velük megtalálni a közös hangot. Ráadásul a romák sokszor nem szívesen ülnek be egy kis falu templomába öt öregasszony közé, mert kölcsönösen zavarnák egymást.

Egy jól sikerült roma mise kívülről nézve olyan, mint egy népünnepély: van zene, ének, tánc, örülnek egymásnak és Istennek. Ózdon a mise után odajött hozzám egy kisfiú. Azt kérdezte: “Atyám, ez katolikus mise volt?”. “Igen, miért kérded?”. “Hát azért, mert a katolikus misék szomorúak szoktak lenni, ez meg nem volt az”

– magyarázza Tóni atya, aki azt is hozzáteszi, hogy a nyolcadik kerület régen is hírhedt volt, és ma sincs ez másként, csak épp most már a luxus keveredik a nyomorral, valamint rendkívül heterogén a lakosság.

Együtt élni a migránsokkal

Azt mondja, a kerületben már évek óta békében élnek a migránsokkal – egymásba érnek a muzulmán kisboltok. Az ablakából az arab mobilosra lát, mellette egy egyiptomi laptopokat árul.

“Muszlim testvéreink tehát itt vannak. A Népszínház utcában három fodrászüzlet sorakozik egymás mellett, oda beülnek a férfiak este hétkor, isszák a kávét, nézik a plazmatévét, ott élnek társasági életet. Lehet elemezni a néplelket: az európai falakat emel maga köré, a japán rizspapír mögé húzódik, az araboknál egy szobába zsúfolódik össze a család, de azon belül mindenkinek megvan a saját élettere. Ezek kulturális különbségek” – magyarázza az interjúban az atya, akit éppen ez gyönyörködtet: hogy sokfélék vagyunk. “Szerintem így szép, így gazdag a világ. Úgy gondolom, jobban kellene ismerni egymást, mert ha értjük a másik kultúráját, a másságot is könnyebben elfogadjuk” – vélekedik Tóni atya.