A tíz éve elhunyt kiváló hokis, Ocskay édesapja: 'Étlen-szomjan, a fájdalomtól félőrülten jártam-keltem, akár egy robot'
2009 tavaszán Ifj. Ocskay Gábor tragikus halála mélyen megrendítette a magyar jégkorong világát. A mindösszesen 33 éves sportoló március 25-én hajnalban szívelégtelenség miatt hunyt el, miután öt évvel korábban szívizom-betegséget diagnosztizáltak nála. Édesapja, idősebb Ocskay Gábor azóta sem hagyta el a hokit, sem fia emlékét, aki éppen 10 évvel ezelőtt távozott az élők sorából – írja az Eurosport.
Volt egy újságíró barátom, aki autóbalesetben elveszítette a fiát. Emlékszem, a tragédia után hosszú ideig inkább elkerültem a találkozást vele, mert fogalmam sem volt, hogy szóljak hozzá. Ha megemlítem, mennyire együtt érzek vele, az a baj, ha fel sem hozom, az a baj. (…) Valahogy így volt velem mindenki Svájcban, ahova először ki sem akartam utazni, de végül kimentünk a vébére. Kerülgetett mindenki, igaz, én is próbáltam visszahúzódni, de közben éreztem a szurkolók őszinte fájdalmát, és láttam, hogy idegen emberek sírva súgnak össze mögöttem a folyosón
– idézte fel az édesapa az emlékeit a fia halála után egy hónappal megrendezett svájci vb-ről.
A mai napig nem tudom, hogy éltem túl a tragédiát követő heteket. Étlen-szomjan, a fájdalomtól félőrülten jártam-keltem, akár egy robot.
Ocskay a mindent felemésztő fájdalom ellenére is lejárt a csarnokba, igaz, már nem töltötte ott a fél életét.
Mint egy mazochista, úgy jöttem minden nap. Nem volt hátraarc, de azért azt éreztem, hogy meg kell pihennem. Itt voltam a csarnokban minden nap, de már nem napi 12 órát, csak mondjuk a felét. De jöttem akkor is, mert éreztem, hogy szükség van rám, és Gábor is azt akarta volna, hogy csináljam tovább. Aztán jött az egyéves évforduló, amikor megalapítottuk a róla elnevezett akadémiát. Szobrot is kapott a csarnok előtt, de nekem így csak még nehezebb lett az egész. Eljöttem minden nap a szobra mellett, bementem a róla elnevezett csarnokba, ahol a bejárattal szemben egyből az ő arcképét látja az ember. Nem volt könnyű. A mai napig nem az.
Az édesapa felidézte a kezdeteket is, és azt mondja, biztos volt, hogy fia is a játék szerelmese lesz, és végül a vesztét is az okozhatta, hogy mindent a jégkorongra tett fel.
Az életemet a jégkorong foglalta el, mondjuk úgy, 80-20 volt az arány a hoki javára minden mással szemben. Gáborral viszont rengeteg időt töltöttem együtt, mert mindenhova vittem magammal. A Hobó-koncerttől kezdve a focimeccseken át a hokiedzésekig mindig ott mászkált a lábam körül, így – bár soha nem presszionáltam, hogy jégkorongozó legyen – tulajdonképpen evidens volt, hogy beszippantja a játék. (…) Gábor elég komoly hendikeppel indult, a veleszületett x-lába miatt soha nem lehetett tökéletesen korcsolyázó játékos, de volt két nagyon fontos erénye, amivel tudta kompenzálni a hiányosságokat. Az egyik, hogy nagyon ügyes keze volt, a másik pedig, hogy fanatikus szorgalommal állt a jégkoronghoz. Mindent a hokira tett fel, és végül talán ez okozta a vesztét.
