Világ 2021. február 28.

Virtuális túrák: ismerd meg Perut a nappalidból!

Balázs Világ 2021. február 28.
A nem megyünk sehova sivár életérzésén szeretnénk lazítani ezzel az induló sorozattal, ahol különféle országokat mutatunk be, elsősorban a kulturális és gasztronómiai jellegzetességeik mentén.

Ha az ember akár csak felhasználói szinten is képes kezelni az internetet, akkor pillanatokon belül találhat magának képeket, videókat, általános információkat a Föld gyakorlatilag bármelyik országáról. Ami talán pár fokkal már nehezebb, összeszedni azokat a műveket, legyen itt szó akár filmről, könyvről, vagy zenéről, amik miatt méltán jegyezzük az adott országokat a világ kulturális térképén. Ez azért is hasznos, mert ha az ember belefeledkezik egy jó filmbe, vagy egy remek zenébe, egyből kitárul előtte a világ, és ha csak rövid ideig is, nem fogja úgy érezni magát, mint akinek már hónapok óta ugyanazon négy fal között kell léteznie.

Láma nézi a Machu Picchut Peruban.
Forrás: Getty Images

Kevés ország története indult reménytelibben az odaérkező európaiak számára, mint Perué.

A nagyra törő ambíciókkal és a megvalósításukhoz szükséges kíméletlenséggel egyaránt felvértezett spanyol konkvisztádorok az aranyvárost, Eldorádót keresték itt és ezzel egyidejűleg megdöntötték az Inka Birodalmat, majd Limában megalapították a dél-amerikai spanyol gyarmatok évszázadokon át működő székhelyét.

Ugyan a rejtett romvárosok felkutatásának vonzereje máig megmaradt és bár Eldorádót azóta sem sikerült megtalálni, de még 2002-ben is tártak fel kutatók addig ismeretlen romvárost, ez az 500 éven át érintetlenül maradt Cota Coca település volt, ami mintegy 50 kilométerre található az inkák legismertebb városától, Machu Picchu-tól.

Mit olvassunk?

Talán a legkézenfekvőbb, ha Peru legismertebb írójához, a 2010-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Mario Vargas Llosa-hoz fordulunk, akinek több könyve is megjelent magyarul. Ezek közül a korrupció és a brutalitás nyomasztó állandóságáról írta A Zöld Palota című regényét, vagy a fordulatosabb, izgalmasabb témákat kedvelőknek a Halál ​az Andokbant ajánljuk.

Mario Vargas Llosa író egy fának támaszkodik.
Mario Varga Llosa, 2004-ben (Forrás: Leonardo Cendamo/Getty Images)

Ha némiképp líraibb hangulatban lennénk, akkor a chilei költő, Pablo Neruda: A Macsu Pikcsu ormai című kötetét vegyük a kezünkbe. Amennyiben kevésbé fiktív oldaláról akarjátok megközelíteni Perut, de a kalandokról azért nem mondanátok le, jó szívvel ajánljuk a Kalandozások az inkák földjén című könyvet, melynek szerzője a Yale egyetem egyik professzora, Hiram Bingham  volt. Bingham 1911-ben elutazott Peruba és ő volt, aki felfedezte a Machu Picchu-t, többek között ezen munkássága miatt is tartják számon azon valós személyek között, akik mintaként szolgálhattak a Spielberg filmekből jól ismert Indiana Jones karakteréhez.

Mit nézzünk?

Ha már szóba került Indiana Jones karaktere, egy másik erős ihletője a kalandvágyó doktornak az 50-es évek nagy filmsztárja, Charlton Heston által 1954-ben, Az inkák titkában alakított Harry Steele felfedező és régész figurája. A filmet Peruban forgatták és az izgalmas, kincsvadászattól az USA-ba készülő román bevándorló szépségig mindent felvonultató kalandfilm sokban emlékeztet a későbbi Indiana Jones mozikra.

 

 

 

 

Amennyiben a könnyed kalandfilmek limonádé hangulata annyira nem vonzana minket és valami karakteresebbre vágyunk, akkor tökéletes választás

Werner Herzog Fitzcarraldo című munkája, ami a német rendező és az őrült színészzseni Klaus Kinski legendás, olykor vérre menő együttműködés-sorozatának egyik kiváló darabja

(a közösen készített öt filmjük alatt mindkét ember eljutott oda, hogy komolyan fontolóra vegye a másik megölését). A film központi figurája a Kinski által alakított Carlos Fitzcarrald perui gumibáró, aki egy Isten háta mögötti településen akar operaházat építeni és ehhez egy gőzhajót is átvontattat az Andokon.

A mozgókép történetének egyik legjobb hegymászós filmje minden kétséget kizáróan a 2003-as Zuhanás a csendbe. Ez két brit hegymászó andoki megpróbáltatásait meséli el nekünk, akik hóviharba kerülnek egy hegy tetején és csak súlyos viszontagságok után keverednek vissza a civilizációba.

Mit hallgassunk?

A perui zenei szcéna lényegesen színesebb, mint azt az ember gondolná, szóval nem csak pánsípos indiánok próbálják túlvisítani egymást minden utcasarkon. Valójában a perui népzenék érdekes ötvözetét alkotják a spanyoloktól örökölt gyarmati hagyományoknak, pl. a keringő arrafelé egy igen népszerű zenei műfaj, több óriási sztárja is van, ilyen pl. Chabuca Granda.

A 60-as évek zenei forradalma Peruba is betört, így jött létre a Chicha műfaja, ami az USA-ból érkező zenei irányzatok közül leginkább a pszichedelikus és a surf rockból merített, illetve ezt mixelték a helyi zenei sajátosságokkal.

 

 

 

Mint mindenhol a világon, természetesen folk metal is van Peruban, bár ettől egy kicsit olyan érzésünk támadt, mintha a roppant mód beayahuascázott pánsípos indián rossz próbaterembe ment volna be, de mivel nagyon készen volt, ezért nem zavarták el.

Kevesen tudják, hogy a koraújkor és az újkor afrikai rabszolgakereskedelmének fő felvevőpiaca nem az észak, hanem a dél-amerikai területek voltak, így Peruba is sok fekete rabszolga került, akik a hozott és a helyi zenei sajátosságok kombinációjából egy egyedülálló zenei stílust hoztak létre, amit az alábbi, arrafelé igen híres dal, a Toro Mata is bizonyít.

 

Mit együnk?

Ez már egy fokkal bonyolultabb kérdés, hiszen olyan ételeket kell keresnünk, amikért nem kell elmennünk az Andokba alpakára vadászni és a tengerimalacunk is békésen tehet-vehet a terráriumban (igen, Peruban megeszik, sőt, kifejezetten csemegeként tartják számon a tengerimalacot). A legegyszerűbb dolgunk akkor van, ha a ceviche felől közeledünk a perui gasztronómiához, hiszen ez arrafelé a nagy nemzeti étel.

A hátulütője, hogy okvetlenül friss tengeri hal kell hozzá, máshogy bele se kezdjünk.

Amúgy nem nagy truváj a dolog, a halat apró kockákra vágjuk, citromlébe marináljuk, adunk hozzá hagymát, koriandert meg némi chilit és állni hagyjuk egy negyedóra-húsz percre, utána pedig főtt krumpli, édesburgonya, kukorica körettel elfogyasztjuk. Igen, nyersen.

Érdemes még kipróbálni a Lomo saltado névre hallgató egytálételüket, ez egy bélszínszeletekkel, sült krumplival, zöldségekkel és egy szójás spéci szósszal összeforgatott jóság, amit a cevichével ellentétben össze is kell sütni. A maradéktalan perui életérzéshez a szűk keresztmetszetet az ají szósz jelenti, ami egy helyi paprikafajtából készített krém és olyan szinten kirobbanthatatlan elemét képezi a perui gasztronómiának, mint amilyen mondjuk az ajvár a Balkánon, vagy az adzsika a Kaukázusban.

Az édesszájúaknak pedig itt a picarones, ami az európai fánkféléknek egy sajátos helyi megfelelője volt, mondhatnánk azt is, hogy a szegény peruiak fánkja. Ez az étel a gyarmati időszakban keletkezett és a spanyolok által behozott buñuelos (ez az általunk is ismert klasszikus, kelt tésztás, olajban kisütött fánk, a spanyolok annyit csavartak rajta, hogy időnként ánizzsal ízesítik) megfelelője volt, annyi különbséggel, hogy olcsóbb hozzávalókból rakták össze.

Ez a picarones esetében azt jelenti, hogy nem tisztán liszt alkotta a tészta alapját, hanem egy édesburgonyás-sütőtökös-lisztes cucc, amit aztán karikaformában ugyanúgy olajban kisütöttek és rendszerint melasszal fogyasztottak.

Keresés az oldalon