Miért sírunk olyan dolgok miatt, amiken elvileg „túl kéne lépni”?

"Túl kéne már lépned rajta.

" "Nem nagy dolog, miért sírsz?

" "Másnak sokkal rosszabb.

" Ismerős mondatok.

És mégis, néha egy apró megjegyzés, egy régi emlék, egy szakítás utórezgése vagy egy váratlan dal a rádióban könnyeket csal a szemünkbe akkor is, ha fejben már rég lezártuk.

De miért történik ez?

És miért teljesen normális?