Világ 2019. szeptember 03.

Huayhuash-kör: végigmentünk a világ egyik legszebb túraútvonalán

Számel Szilvia Világ 2019. szeptember 03.
Peru neve számomra örökre egybefolyt a hegyekkel: hófödte hegycsúcsok és a Machu Picchu zöld ormai sejlenek fel lelki szemeim előtt. Nem véletlenül, hiszen az Andok hegyei, amelyek több, mint 7000 kilométer hosszan futnak hét dél-amerikai országon keresztül, talán Peruban határozzák meg leginkább a tájat.
Vendégszerző
Számel Szilvia

Számel Szilvia

Pszichológus végzettséggel és humán erőforrás területen szerzett tapasztalattal rendelkezik a Postcards and Diaries bloggere. Az utazáson kívül már csak az arról szóló élményeket szereti megosztani jobban, amellyel célja, hogy bebizonyítsa: a világ egy érdekes hely, és utazásra, nyitottságra sarkalljon mindenkit.
Cikkei

Tavalyi utunk során egy hónapot volt szerencsénk ebben a latin-amerikai országban tölteni. A hegyekben megéltünk és láttunk sok mindent: esőt, havat, szúnyog- és pulyka támadásokat, szalagkorlátokat nélkülöző szerpentineket, de megtapasztalhattuk azt is, milyen az, amikor a magasban elfogy a levegő és eléred saját fizikai korlátaidat.

A magashegyi túrázás fellegvára

Míg a legtöbb embernek a magashegységekről Nepál jut eszébe, az Andok – és ez kiemelten igaz Perura – sokkal olcsóbb és természetkedvelő turisták által kevésbé felfedezett, autentikus élményt nyújt a hegyek szerelmeseinek.

Az országban található hegyvonulatokon több ezer ötezres hegycsúcs és harmincnál is több hatezres csúcs található. Peru azon országok egyike, ahol technikai felszerelés nélkül fel tudsz mászni – megfelelő akklimatizálódás és erőnlét mellett – 6057 méter magasra, az Arequipa városa mellett található Chachani vulkánra, melynek tetejét a terület klímájának köszönhetően nem borítja hó. Vagy ott van az ország közepén található Cordillera Blanca, avagy Fehér Hegység, melyet a turisták gyakran azért vesznek nyakukba, hogy első magashegyi túra élményüket megszerezzék. 

Minket azonban más hajtott Huaraz városába tavaly szeptemberben. Egy másik utazótól hallottunk a Huayhuash körtúra elnevezésű több napos, még alig felfedezett útvonalról, ami a város közelében található Huayhuash hegységben fut. Aki már járt erre, az egyik legszebb magashegyi túraútvonalnak tartja.

Akklimatizálódás az Andokban

Amikor megérkeztünk Huarazba, hosszas gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy gyakorlott természetjárók és kempingezők révén ketten, túravezető nélkül vágunk bele ebbe a kilenc napba, amelyet azóta életünk egyik legnagyobb kalandjának és teljesítőképességünk egyik csúcsának tartunk. Persze nem mondom, hogy nem voltak bennem kétségek még akkor is, amikor már mindenünk készen állt a másnapi indulásra.

Pedig fizikailag nem is lehettünk volna felkészültebbek: előtte maratont futottunk (talán ehhez tudnám a legjobban hasonlítani ezt a túrát, már ami az euforikus érzések és fizikai/mentális kínok furcsa, együttes megélését jelenti), hónapok óta az Andokban tartózkodtunk és egy napos túrákat csináltunk 4500 méter feletti csúcsokra.

Ennek ellenére enyhe pánikot éltem meg: az indulás előtti este jó szokásomhoz híven még elolvastam pár összefoglalót a túráról, amelyekben évekkel ezelőtti rablásokról és gyilkosságokról esett szó, abból az időszakból, amikor banditák portyáztak a hegyekben (mára már szerencsére teljesen biztonságos).

Ha ez nem lenne elég félelmetes, egyes beszámolók említést tettek sátor mellől cipőket elrabló rókákról is.

Mindemellett ott voltak a fejenként 15 kilós hátizsákok 9 napi élelemmel, a tény, hogy szeptember az utolsó száraz hónap, amikor érdemes nekivágni a Huayhuashnak és enyhe félelmem a magasságtól, ami az Andokban sokat javult ugyan, de itt, ha egy-egy hágó nem tetszik, mégiscsak egy út lesz: és az a felfelé.

A magasságnak annak vizuális érzetén kívül még van egy másik oldala is: mivel a Huayhuash-kör végig 3500 méter felett halad és minden napja magába foglalja egy 4000-5000 méteres hágó megmászását (ezekhez egyébként semmilyen technikai felszerelés nem szükséges), a magaslati betegség komoly veszélyt jelenthet a felkészületlen emberi szervezetre. A levegő légköri nyomása a magasság növekedésével drasztikusan csökken, 5000 méteren csak fele a tengerszinten mért nyomásnak – kvázi kétszer annyi levegőt kell vennünk ugyanakkora erőkifejtéshez. Ennek következtében magasabbra jutva sokan szédülést, hányingert, hallucinációkat, fejfájást tapasztalnak.

Korábbi túráinkon már mi is megéltük a tüneteket: hegymenetben sokkal hamarabb kifulladtunk, volt, hogy fájt a fejünk és mindezek miatt türelmesebbnek kellett lennünk a saját testünkhöz.

A tünetek kezelésére a leghatékonyabb, ha alacsonyabb magasságra ereszkedünk, de a Huayhuashon erre napokig nincs lehetőség. Így felmerült bennem a kérdés: fizikálisan és mentálisan vajon kellőképp felkészült vagyok-e ehhez?

Szerencsére a túrák kiindulópontja, a Limától nyolc órás buszútra található Huaraz is 3050 méteren található. Ha valaki idelátogatna, annak mindenképpen ajánlott pár napot a városban tölteni és akklimatizálódást elősegítő túrákat csinálni. Az egyik legismertebb például a Laguna 69 nevű útvonal, ami egy 4500 méter magasan lévő gyönyörű tóhoz visz fel, mi magunk is ezt az utat jártuk be.

 

A rengeteg séta, sport, vízfogyasztás és a helyiek csodaszere, a koka, levél vagy tea formájában – amit itt szinte mindegyik kisboltban be tudsz szerezni – is nagyon sokat segített szervezetünknek az alkalmazkodásban, utóbbit hegymenetben és a kempinghelyeken liter számra fogyasztottam. Mindezek, társam elszántsága és a gyönyörű képek, amit a Huayhuashról láttam minden kétségem ellenére végül meggyőztek arról, hogy ezeket a helyeket nekem is látnom kell élőben. Ki tudja, mikor leszek ilyen jó erőnlétben, ilyen gyönyörű hegyek közelében. Most vagy soha!

Így másnap hajnal ötkor elindultunk…

Út az elszigeteltségbe. Vagy mégsem? 

Huarazból egyetlen busz közlekedik Pocpa kicsiny települése felé. A körülbelül 6 órás út felénél az aszfalt durva földútra vált és meredek szerpentineken keresztül kanyarog lefelé. Előzetes várakozásainkkal ellentétben nem voltunk egyedül: egy francia pár és három spanyol is aznap vágott neki az útnak. Spanyol tudásuk jól jött, mert egy kis győzködésért és néhány perui szolért cserébe rászedték a sofőrt, hogy vigyen el minket a Quartelhuainig, az első kempingig. Az első szakasz ugyanis egy kiépített földúton, egyhangú táj mentén halad és így “csak” nyolcvannyolc kilométert kellett legyalogolnunk a kilenc nap alatt.

Az első két napon többnyire esőben és hódarában cipeltük a teletömött hátizsákokat. A túra egyik legszebb kilátással rendelkező hágóján, a Ciula Puntán, 4835 méteren is hódarában élvezhettük a… ködöt. Többnyire tehetetlenség, düh és kilátástalanság érzelmei keveredtek bennünk, ami nem éppen szerencsés, ha 10+ kilóval a hátadon életed legmagasabb hegyeit kell megmásznod. A helyzetet nem könnyítette, hogy – a szervezett túráknak köszönhetően – várakozásainkkal ellentétben a kempingekben nem voltunk egyedül. Hol kisebb, hol nagyobb csoportok csapódtak hozzánk. A turisták cuccait szállító teherhordó szamarak ráadásul tönkretették az utakat, úgyhogy nem csak a vízben, hanem a sárban is térdig süllyedtünk. Ennyit a száraz időszakról. Ember tervez, a hegyek és a szamarak végeznek.

Az időjárásnak tehát mind fizikailag, mind hangulatunk szempontjából is ki voltunk szolgáltatva. A “civilizációban” hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mennyire függünk a természettől. A hegyekben azonban ismét jelentőssé válik ez a kapcsolat. Mintha csak kis hangyák lennénk a természet tenyerén – fizikálisan és átvitt értelemben is. Így, amikor pár percre vagy órára elállt az eső, mi is jobb kedvre derültünk.

Az étkezések és egy-egy forró tea a sátor védelmében felértek egy Michelin-csillagos étteremben elköltött vacsorával. A tiszta vízért is meg kell szenvedünk és estéink legfontosabb kérdésévé vált, hogy ki megy ki a sátorból a hideg patakhoz vizet tisztítani. Az életünk eléggé leegyszerűsödött. Tulajdonképpen csak az előre haladással, evéssel, víz tisztítással és a hegyek – vagy olykor a sátor belsejének bámulásával kellett foglalkoznunk. És ez – az első napok megpróbáltatásaitól eltekintve – idővel adott egyfajta furcsa lelki nyugalmat. A harmadik napon aztán megtörtént a várva várt csoda: verőfényes napsütésre és felszálló párára ébredtünk! Az előző délutáni vizes, rideg kemping egyszer csak egy mesebeli hellyé változott. És a jó idő kitartott a hátralévő hat napban. Mintha a Huayhuash először próbára tett volna minket, és ezzel megkaptuk volna méltó jutalmunkat, amiért helyt álltunk. Új lendületet kaptunk és úgy döntöttünk, hogy elszakadunk a bevett útvonaltól és egy francia párral, valamint túravezetőjükkel a Campamento Elefante nevű kemping felé vesszük az irányt. És nem bántuk meg. 

Az elkövetkező két napban éreztük meg igazán a Huayhuash “esszenciáját” és ezek a napok hozták magukkal a túra egyik legnagyobb kihívását is, a körtúra legmagasabb, 5079 méteres hágóját. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy amikor eljött a nap, csiga lassúsággal haladtunk a sóder szerű talajon a Santa Rosa hágó felé. Ez a hegymenet különösen fájt. A társam ért fel elsőnek: “Gyere, ez nagyon jó!” – kiabálta. Úgyhogy ha fogcsikorgatva is, de felszenvedtem magam a tetőre. Mindez körülbelül öt perc volt, de harmincnak érződött. Brutálisan szép látvány fogadott. Olyannyira, hogy szinte eszembe sem jutott, hogy én félek a magasságtól!

Emellett megvalósult az, amire a túra eleje óta vágytunk: a hágóról való leereszkedés közben, valamint a kempingben teljesen egyedül voltunk. A nagy hegyek között csak a patak csobogását és néhány tehén matatását lehetett hallani. A magány és elszigeteltség ez egyszerre volt félelmetes, ugyanakkor felemelő érzés. Ekkor bizonyosodtam meg arról, hogy legfeljebb a saját gondolataimtól és félelmeimtől kell tartanom, amikkel ilyen elszigetelt helyzetben akarva-akaratlanul valamennyien egyedül maradunk. Viszont itt sem a hegyek, sem más nem fog bántani. Mást nem tudtunk hát csinálni, hátradőltünk és fáradtan, de kisimult idegekkel élveztük a tájat és a csendet. Soha vissza nem térő pillanatok voltak. Vagyis…

Két nappal később, az utolsó előtti napon volt hasonló élményünk. Aznap 16 kilométert gyalogoltunk, hogy Llamac falucska határában aludjunk és elérjük a másnapi buszt. Ez azt is jelentette, hogy nem a hivatalos kempingben, hanem egy szeles fennsík, Pampa Llamac oldalában kerestünk helyet a sátrunknak. Egy nehéz nap állt mögöttünk: a Yaucha Puntáról való leereszkedésem életem legmeredekebbje volt, minden lépésnél azt hittem, beleesek az alattam vagy ezer méterrel található tóba. De volt egy érdekes felismerésem: nem is vagyok izgatott. Eddig egyik hágón sem maradtam fent, így mi baj lehet? Üdv, Sz. Szilvia vagyok, gyógyult tériszonyos! 

Ezután a nehéz nap és a viszontagságos sátor felállítás után, amelyet két arra kallódó fekete ló is végig követett (?) a Huayhuash az addigi legszebb naplementével és napfelkeltével ajándékozott meg minket. Ilyen ez a Pachamama – ahogy a Föld lelkét nevezik a dél-amerikai indián kultúrákban – szigorú veled, de legváratlanabb helyzetekben életre szóló élményekkel jutalmaz. 

Másnap, Huarazba visszatérve a hamburger sosem esett még ilyen jól. A betonon való, emelkedő nélküli járást és a meleg zuhanyt még sosem értékeltük ennyire. És ritkán voltunk ennyire kiegyensúlyozottak, nyugodtak, elégedettek. Azt hiszem, a Huayhuashon többször elveszítettük, de a végén minden eddiginél jobban megtaláltuk magunkat. És még a banditákat, rókákat is megúsztuk.

De mennyi mindent nyertünk vele.

Keresés az oldalon