Az utolsó tubus Piros Aranyból főztek nekik antiloppörköltet: magyar pár kezdett új életet az afrikai vadonban
Van, aki évekig csak nézegeti a térképet, és van, aki egy ponton egyszerűen nekiindul. Várkonyi Renáta és párja, Csákó Tamás nem egy kényelmes, medencés afrikai nyaralást választottak, nem szervezett szafarin akarták látni az állatokat. Ők közelebb akartak menni. Oda, ahol sötétedés után lekapcsolják a villanyt, ahol a buszon kecske, csirke és élő hal utazik az emberekkel nagy egyetértésben, ahol az esti fürdő néha egy lavór keservesen felmelegített vizet jelent, és ahol egyetlen rossz mozdulat is elég lehet ahhoz, hogy a természet emlékeztessen: itt nem mi vagyunk a főszereplők.
Reni gyerekkora óta Afrikába készült. Angolul tanult, álmodozott, utazott, különleges állatokat keresett a világ távoli pontjain, de az igazi döntést egy tragédia gyorsította fel: édesanyja hirtelen halála után világossá vált számára, mennyire törékeny az élet. Ekkor döntötte el: nem vár tovább a gyermekkori álmával és elutazik Afrikába párjával, Tamással, aki rögtön melléállt. Az útjuk először Ugandába, a csimpánzokhoz és hegyi gorillákhoz vezetett, onnan pedig már nem volt visszaút a régi életükbe.
Mindketten banki világból érkeztek, de ma már Dél-Afrikában élnek egy természetvédelmi és szafarivezető-képző iskolában. Reni és Tamás mára hivatalos guide-ok, képzésük része az etológia, a csillagászat, a növények tradicionális felhasználása, a zulu kultúra, a kígyókezelés, és az óceánparti túravezetés is. Afrikában pedig nem csak egy új otthont találtak, hanem egy olyan közeget is, ahol minden nap emlékezteti őket arra, miért indultak el. A Startlapnak arról mesélnek, hogyan jutottak el az irodista mindennapoktól a dél-afrikai vadonig, milyen kihívásokkal és csodákkal találkoztak útközben, és mit jelent testközelből az állatvédelem.
Hogyan indult nálatok az Afrika iránti vonzalom?
Várkonyi Reni: Mindketten nagyon szeretjük az állatokat. Nekem gyerekkori álmom volt, hogy Afrikában szeretnék élni. Egész életemben erre készültem. Sokat tanultam angolul, annak ellenére, hogy nem vagyok nyelvzseni, csak azért, mert Afrikába szerettem volna menni. Anyukám halála döbbentett rá, hogy milyen hamar vége lehet az életnek, és én még Afrikában sem voltam. Mondtam Tamásnak, hogy itt az ideje menni. De nem hotelbe, nem turistás részekre, hanem egyenesen a vadonba. Tamás apukája segített olyan kontaktot találni, akin keresztül össze tudtuk hozni az első utunkat Ugandába.
Milyen életet hagytatok magatok mögött?
Csákó Tamás: Én kezdetben jogászként, majd egy piacvezető banknál, egy fantasztikus csapatban vezető területi képviselőként dolgoztam, itt találtunk egymásra Renivel. Sokat utaztunk már akkor is, és mindig olyan helyekre mentünk, amelyek nem turistásak. Mindig különleges állatokat kerestünk: orangutánt, lajhárokat és más különleges fajokat. Mindketten természetimádók vagyunk, búvárkodunk is, és ahol járunk, ott általában víz alatti élővilágot is megcsodáltuk. Ritka állatok nyomában megjártunk számos dzsungelt, olyan országokban, amik közbiztonsági és politikai szempontból nem kimondottan voltak stabilak, így sokan nem értették, hogy miért választunk ilyen veszélyes úti célokat. A miértekre válasz: az érintetlen természet. Mert sajnos a turizmus kiépülésével ezek sorra tűnnek el. Illetve az egyik mottóm:
Az igazi élet a komfortzónán kívül kezdődik.
Mi változott meg bennetek az első, ugandai út után?
Reni: Hazajöttünk, és fél évig nem találtuk a helyünket. Annyira meghatározta a jövőnket az az út, hogy akkor már Tamás is azt mondta, el tudja képzelni, hogy kint éljünk. Nem vagyunk zoológusok, de mindenképpen állatokkal akartunk foglalkozni. Így találtam rá a Bhejane Nature Trainingre. A „bhejane” zuluul fekete orrszarvút jelent. Ez egy három hónapos képzés volt: a szárazföldi és az óceánparti túravezetést is elvégeztük. Fegyveres, gyalogos vadontúrákra is mehetünk már, de a vizsgák előtt egyelőre csak másodpuskásként. Még nem vezethetünk önállóan gyalogos túrát. Ehhez meg kell szerezni a megfelelő tapasztalatot is, így gyűjteni kell az öt veszélyes nagyvaddal, vagyis a Big Five-val való találkozásokat: kafferbivaly, oroszlán, leopárd, orrszarvú és elefánt. Ha ebből kipipálsz bizonyos mennyiséget, másod és első puskásként, akkor később már egyedül is vezethetsz túrát.
Milyen állatok élnek a közeletekben?
Tamás: Sokféle, például vannak zsiráfok, antilopok, zebrák, tarajos sülök, mongúzok, majmok, gyöngytyúkok, madarak és galágók, vagyis fülesmakik. Sokszor teljesen váratlanul jön szembe valami. A madárvilág is szenzációs. Rengeteg madárfaj van, csak itt körülbelül 400 madárfaj megfordul. Van olyan faj, amely csak itt él egyedül az egész világon.
Reni: Mi tényleg mindent megpróbálunk megóvni. Teljesen mindegy, hogy kisegér, hangya, mongúz vagy kígyó. Nem csak a nagy, látványos állatok fontosak.
Miben más a tudás, amit a képzésen kaptatok, attól, amit egy átlagos turista hall?
Reni: Ez sokkal mélyebb annál, mint amit egy átlagos turistának elmondanál. Az állatok belső szerveit is ismerni kell, a legmélyebb összefüggéseket is át kell látni. Az iskolában rengetegféléről tanulunk: csillagászat, növényismeret, állatviselkedés, rovarok, békák, kultúra, a növények tradicionális felhasználása, hiedelmek, vallás és rengeteg más téma. Tamás meg én kezeljük az iskolában a kígyókat. Ha találunk egyet, megpróbáljuk befogni, és jó példát mutatni. A helyiek rettegnek bizonyos hüllőktől, és sokszor rögtön megölik őket. Próbáljuk felhívni a figyelmet arra, hogy ez nem megoldás. Nehéz őket meggyőzni, hiszen ha például valakinek a nagymamája mambamarásban halt meg, az zsigeri félelmet szül, de a tudatlanság sokat ront a helyzeten. Minden zöld kígyót zöld mambának néznek, pedig ebben a parkban nem is él ilyen faj, így inkább arra kérjük őket, hogy hívjanak minket és mi befogjuk a kígyókat, és biztonságos helyen szabadon engedjük őket.
Hogyan néz ki egy átlagos napotok?
Reni: Valóban igaz a mondás:
a fehér embernek órája van, az afrikaiaknak pedig idejük.
Sosem tudjuk, másnap mi lesz a feladat, mit kell csinálni, mit kell elintézni. Ha nemzetközi diák jön, például egy német, sokszor nehezen viselik, hogy nem tudják két évre előre a menetrendet. Pedig itt néha két órával előre sem lehet tervezni. Közbeszól az időjárás, az áram, az eső. Én ezt kifejezetten élvezem a 21 év bankos múltam után. Minden nagyon lassú: az emberek is, az ügyintézés is. De ezt szeretem a legjobban. Olyan emberekkel vagyunk együtt, akik szenvedélyesen szeretik a természetet.
Tamás: Kétfős privát túrákat és csoportos túrákat is szervezünk, főleg magyarokra fókuszálunk. Az iráni helyzet most kicsit bekavart, de mindenki, aki eddig itt volt, életre szóló élménnyel távozott. Volt, aki már másodszor jött vissza hozzánk, a 9 éves kisfiával. Jó látni azt, hogy ezek az élmények nekik is megváltoztatják a gondolkodásukat és ezzel az életüket is.
Reni: Mindketten nagyon szeretünk tanítani és túrákat szervezni. Nagyon jó látni, ahogy mások megélik ezeket az élményeket más szemszögből, nem állatkerti módon, hanem testközelből. Volt olyan barátunk, aki teknőskelési szezonban volt nálunk, de sajnos úgy tűnt, lekéstük a friss kelést. Aztán amikor megfordultunk, akkor éppen jöttek elő a kisteknősök, és elindultak a végtelen óceán felé. Mindenki sírva fakadt. Ez az egyik legnagyobb élmény.
Milyen Dél-Afrika kulturális szempontból?
Tamás: Az ország körülbelül 66 millió lakosú, és nagyjából tizenháromszor nagyobb Magyarországnál. Három fővárosa van: politikai, közigazgatási és igazságszolgáltatási központja is van. Nem véletlenül hívják Dél-Afrikát szivárványországnak: rengetegféle náció és vallás van jelen itt. Tizenegy hivatalos nyelve van, és rengeteg a törzsi dialektus. A legjelentősebb nyelvek közé tartozik a zulu, a xhosza és az afrikaans. A régi törzsek közül soknak saját nyelve van. A zulu az egyik legerősebb közösség.
Reni: Igazi kultúrsokk ér, amikor először szembekerülsz az itteni szegénységgel. Átrendezi az ember személyiségét. Félelmetes, mennyire átértékelődik minden. Ha valaki Magyarországon nem találja a helyét, depressziós, az itt kaphat egy átfogóbb képet arról, hogy mi az élet értelme, mire érdemes figyelni, és mennyi mindenért lehetünk hálásak. Egyszerűen lesz egy új összehasonlítási alapod. Néha azt éreztem otthon, hogy jó dolgomban már nem tudom, mit csináljak. Kellenek ezek a kizökkenések.
Amikor a tiszta víz is kincs
Reni és Tamás olyan tapasztalatokat szereztek, amelyekkel kevesen találkoznak testközelből: Ugandában hetekig éltek áram nélkül, esténként tűzön melegítették a vizet, majd egy kis lavórban fürödtek. Volt olyan szállásuk is a hegyi gorillák közelében, ahol ugyan már volt fürdő, de ez valójában egy dohos, koszos sátor hátuljában kialakított rész volt. A zuhanyból csak hideg víz folyt, ráadásul kénes, záptojásszagú, ők mégis hálásak voltak érte, mert ott és akkor a folyó víz is óriási ajándéknak tűnt. A legtöbb helyen gyertyával világítottak, három hétig szinte teljesen nomád körülmények között éltek, és bár korábban is aludtak már vadonban, ez az út egészen más mélységű tapasztalatot adott nekik.
Ráadásul közben azt is megtapasztalták, milyen az, amikor az ember ökológiai lábnyoma szinte a nullához közelít: nincs felesleg, nincs pazarlás, csak az, amire valóban szükség van.
Előfordult, hogy az oroszlán úgy aludt a sátruk előtt, hogy a háta érte az ajtót, vagy tusolásból kijőve 2 orrszarvú állta el az útjukat. Reni egyszer úgy fürdött, hogy néhány méterre tőle is ott mozogtak a vadállatok – saját bevallása szerint olyan gyorsan még soha nem törölközött meg. Ugandában ráadásul az oroszlánok teljesen nyitott terepen, kerítések és mesterséges határok nélkül mozognak. Mindezek ellenére Reni és Tamás nem félelemből közelítenek az állatokhoz. Talán éppen ezért volt olyan kontrasztos a visszatérés Budapestre is: a vadon után a pesti beton, a boltok bősége és a végtelen választék már nem megnyugtató, hanem szinte nyomasztó élményként hatott rájuk. Reni tisztán emlékszik arra, amikor hazatérés után vásárolni ment, és a túl sok lehetőség miatt rosszul érezte magát.
Mi volt a legszürreálisabb, amit történt veletek az utazásaitok során?
Tamás: Rengeteg ilyen történet van. Malawiban a fehér ember nagyon ritka. Ott mutogatva követtek minket. Jártunk egy kis faluban, ott mindenki azt kiabálta, hogy muzungu, muzungu (fehér ember). Próbáltak megérinteni minket, konvojban jöttek utánunk. Megkérdeztük, honnan indul a busz. Miközben odasétáltunk, hömpölygő embersereg követett minket.
Reni: Ott egyébként nincs olyan, hogy tele lenne a busz, ezért már nem szállnak fel rá. Senkit nem hagynak az út szélén. Huszan-harmincan is simán felszállnak egy kis buszba. Egy bácsi rádobta a combunkra a kukoricászsákot, és ráült a tetejére. Volt olyan kislány, aki közben csirkével a kezében mutogatott ránk.
Tamás: Van, aki élőhalat szállított, a vergődő halakról folyt a lé a tarkónkra. Volt, aki kecskével szállt fel. Ehhez az úthoz olyan ételt kellett keresnünk a boltban, ami szállítható, nem romlik meg, és el tudjuk vinni magunkkal, de ez Afrikában nem túl jellemző: nagyjából semmit nem találtunk. Egyetlen féle paradicsomos halkonzerv volt, meg padlizsán. Három hétig szinte csak ezt ettük: hagymát, padlizsánt és paradicsomos halat. Reni azóta sem tudja megenni a halkonzervet. Ha sikerült hozzá kenyeret venni, azt néha a majom vitte el. Ott ismerkedtünk meg egy párral, akik Németországból Namíbiába költöztek, és éppen Malawiban nyaraltak. Láttak minket minden nap ugyanazt enni. Három nap után megkérdezték, meghívhatnának-e minket vacsorázni. Reni azonnal rávágta, hogy igen, addigra már bármire képes lett volna egy szelet húsért. Meghívtak minket antiloppörköltre.
A világ egyik legszegényebb országában egy német-namíbiai férfi kirakta az asztal közepére a Piros Aranyat, és abból csinált nekünk pörköltet.
Azt mondta, ez az utolsó tubusa, de nem sajnálja tőlünk. Mesélte, hogy gyerekkorában az édesanyjával járt a Balatonra, és ott mindig ezt ették, azóta is nagyon szereti a Piros Aranyat. A következő évben vittünk nekik Namíbiába rengeteget belőle, évekkel később pedig küldtünk ki a testvéréhez Németországba egy újabb adagot, ő vitte ki Namíbiába.
Milyen kemény helyzetekkel találkoztatok?
Reni: 2013-ban a kongói határnál nagyon kemény világ volt. Nőket és gyerekeket raboltak el rabszolgának. Mi is találkoztunk a hegyi gorillák keresése közben egy gerillacsoporttal. A kísérőinknél AK-47-es volt. Mondták, lehet, hogy találkozunk majd gerillacsoportokkal, de kerüljük a szemkontaktust, ne csináljunk semmit. Azzal nyugtattak bennünket, hogy fehéreket nem szoktak elrabolni, de ha agresszívek, akkor rögtön meg kell adnunk magunkat. Ezeknél a csoportoknál lehet gránátvető, rakétavető…
Tamás: Jártunk olyan családnál, ahol tizenhat gyerek volt. Egy bizonyos korig nevet sem adnak a gyerekeknek, mert nem biztos, hogy megérik a felnőtt kort. Láttuk, hogy egészen apró kisgyerekeket küldenek vízért a semmi közepén, a vadállatok territóriumán át, teljesen egyedül. Megálltunk, adtunk nekik kenyeret. A kísérőnk nem is értette, mit csinálunk. A kicsik kétévesek voltak, egy négyéves vigyázott rájuk. Minden évben tűnnek el ott gyerekek. Elmennek vízért, és nem mennek haza többet. Ehhez képest Dél-Afrika sokkal modernebb.
Reni és Tamás hosszabb távú célja, hogy olyan szervezethez csatlakozzanak, amely valódi állatvédelmi és természetvédelmi munkát végez. Több olyan szervezet is van már a látókörükben, amelyekkel el tudnák képzelni a közös jövőt. De már most is belekóstoltak abba, milyen kemény, fizikai és érzelmi terhet jelent a terepi természetvédelem. Ennek egyik legmegrázóbb része az orrszarvúk védelme. Reniék már többször részt vettek asszisztensként orrszarvúk tülöklevágásában.
Ez elsőre brutálisan hangzik, valójában azonban sok esetben az egyetlen esélye az állatnak a túlélésre.
A nemzeti parkok pontos számot nem közölnek arról, hány példány él náluk (biztonsági okokból), de azon a területen, ahol ők is dolgoztak, az állomány ezer fölött volt. Minden egyes nap elveszítettek legalább példányt. Ilyen tempó mellett néhány év alatt eltűnhetett volna a teljes helyi populáció. A tét nem csak helyi szinten óriási. Ezeket az állatokat más afrikai országokba is szállítják, hogy fenntartsák a genetikai változatosságot, vagyis egy-egy régió orrszarvúállománya szélesebb természetvédelmi szempontból is fontos. Éppen ezért minden megmentett példány számít.
Az orvvadászat mögött elképesztő pénz mozog. Minél nagyobb egy orrszarvú tülke, annál értékesebb a feketepiacon. Reniék szerint egy kiló orrszarvútülök ára vetekedhet a kokain, a heroin vagy akár az arany kilónkénti árával. Ezért alkalmazzák a tülöklevágást: ha az állaton nincs értékes tülök, az orvvadászok számára már sokkal kevésbé éri meg kockáztatni.
A védelem azonban így sem egyszerű, mert a tülök idővel visszanő. Az állatokat ezért nyomkövető rendszerrel figyelik, és folyamatosan követik.
Az orvvadászok nem úgy távolítják el a tülköt, ahogy a természetvédelmi szakemberek. Nem elégednek meg a külső résszel: mivel a tülök egy része a bőr alatt, az orr és a szem közötti területen is folytatódik, gyakran a fejbe is belevágnak, hogy még néhány centivel több anyagot szerezzenek. A levágott tülkök aztán Kínába kerülnek, ahol potencianövelőként értékesítik őket.
Tamás: Egyszer Malawiban egy kis faluba mentünk az Isten háta mögé. Onnan még 11 kilométer volt a végcélunk, egy nemzeti park. Éppen sötétedés előtt értünk oda. Ott ezt komolyan kell venni, Afrikában hatkor lekapcsolják a villanyt: se kép, se hang, teljes sötétség. Tudtuk, hogy ránk fog sötétedni a vadonban. Gondoltuk, inkább stoppoljunk, de elég necces helyzet volt. Senki nem akart elvinni minket, mert nagyon rossz volt az út. Egyszer csak a semmiből megjelent két tagbaszakadt csávó farmerban, iPhone-nal, egy piros Opel Calibrával. Azt mondták, hallották, hogy segítségre szorulunk. Fejenként 150 amerikai dollárért akartak elvinni bennünket 11 kilométert. Mondtuk, hogy nemrég egy dollárt fizettünk 200 kilométerért. Azzal érveltek, hogy arra senki nem megy, itt fogunk ragadni, nincs szállás, semmit nem tudunk csinálni, veszélyben vagyunk. Reni alkudozni kezdett: a maximum 30 dollár kettőnkre. Megemlítettem nekik, hogy itt van egy sátor a hátizsákomon, legfeljebb itt alszunk egy éjszakát, nem rohanunk sehova.
Végül addig ment a huzavona, hogy a 30 dollárba belementek. De akkor már sötét volt.
Reni: Beültünk a sportautóba. Semmi nem volt nálunk, csak Tamás telefonja, azon néztük, jó felé megyünk-e. Brutálisan rossz volt az út, igazi sziklás terep, nem lehetett tíznél gyorsabban menni. Eltelt fél óra, amikor megkérdezték, nem akarunk-e kristályt (kábítószer) venni. Mondtuk, hogy köszi, nem. Akkor kicsit megijedtünk, hogy ebből baj is lehet. Az összes cuccunk hátul volt, nálunk nem volt kés, semmi. Aztán a zene is megváltozott: „Alkaida, tututú, Alkaida, tututú.” Az volt az előnye a magyar nyelvnek, hogy senki nem értette, mit beszélünk, úgyhogy meg tudtuk beszélni hogy mik a lehetőségek. Tamás mondta, hogy látott egy kólásüveget, ha bármi van, eltöri, és azzal tud támadni. A lényeg, hogy én fussak.
Kérdeztem, hogy mégis hova fussak Afrikában, a semmi közepén, a vaksötétben?
Aztán végül mégis odaértünk, de akkor meg az őrök majdnem lelőttek minket, rögtön csőre húzták az AK-t. Kidugtam a fejem, hogy minket hoztak. Kiszálltunk, a sofőr adott egy névjegykártyát, mosolygott, és elment.
Tamás: Olyan is volt, akkor egyedül utaztam az egyik nagyvárosba, bementem egy plázába internetezni, és onnan későn indultam haza gyalog. Éreztem, hogy valaki követ. Három sarok után tudatosan elkezdtem figyelni, megálltam, fordulgattam, kanyarokat tettem, és ekkor biztossá vált, hogy a két fickó utánam jön. Az egyik saroknál bevártam őket, szembefordultam velük, és megkérdeztem, mi a probléma. Azt mondták, arra gondoltak, adhatnék nekik pénzt. Mondtam, hogy szerintetek gyalog járkálnék, ha lenne pénzem? Nagyon szegény vagyok. Tudtok valami jó munkát? Teljesen megszeppentek, mondták, hogy sajnos nem. Elfordultam, és otthagytam őket.
Reni: Egyébként a helyiek nagyon kedvesek. Bárhova belépünk, nagyon befogadóak, sokszor segítenek mindenben. Semmire sem mondják azt, hogy nem, vagy hogy nem megoldható. A fehérek és feketék között néha tapasztalható a feszültség, de mivel már mind a két oldalról szereztünk barátokat, így ismerjük az eltérő álláspontokat is.
Mit kaptatok ettől az életmódtól? Mit adott nektek Afrika?
Reni: A legfontosabb, amit megtanultam itt, hogy bármire képes vagy, ha van elég kitartásod. Persze az egészség nagyon fontos, az a legfontosabb az életben. Ha az megvan, akkor viszont tényleg bármit el tudsz érni. A kor nem számít, újrakezdheted az életet 40, 50 vagy 70 évesen is. Ha akarod, meg tudod csinálni. Én minden nap azt szoktam megkérdezni magamtól, hogy ha most meghalnék, bánnék-e valamit, amit nem tettem meg. És nincs ilyen.
Tamás: Tisztelet a természet iránt, itt rájön az ember, hogy nem feltétlenül ő van a tápláléklánc csúcsán. Ne ítéljünk a külsőségek alapján. Például Malawiban egy szakadt ruhákban lévő mezítlábas ember elindult felénk, az első gondoltunk az volt, hogy jön kéregetni, de mint kiderült, egy Mozambiki menekült volt, aki üdvözölt minket és megosztotta velünk, hogy milyen csodálatos ez az ország, mert itt nem lőnek rá. Azt már megtanultuk, hogy az élet kiszámíthatatlan,így mindig arra törekszünk, hogy ne csak álmodjuk, hanem éljük az álmaikat, mert soha nem tudhatjuk, hogy meddig van rá lehetőségünk.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Kijött a világ legjobb országainak friss rangsora: Európa tarolt,...
16 ezernél is többen álltak sorba, hogy bejussanak a Karmelitába...
Bejutottunk a Karmelitába: a híres erkélyen ütött be igazán az...
Eladó a görög sziget egy budai lakás áráért, de van egy...
Elég egy gyanútlan mozdulat és leürítik a számlád: új csapda...
