Utazók 2020. március 21.

Egy megszakított utazás története

Travellina Utazók 2020. március 21.
Még éppen azelőtt sikerült hazajutnom a chilei és argentin körutazásról, hogy a koronavírus miatt lezártak több repteret.
vendégszerző
Travellina

Travellina

Kisgyörgy Éva, a travellina.hu bloggere. 125 országban járt, szeret vezetni, kevésbé ismert tájakat felfedezni és jókat enni.
Cikkei

Amikor az év elején elkezdtem összeállítani a hat hetes körutazásomat Chilén és Argentínán keresztül, még csak az első híradások jelentek meg egy új vírusról.

Akkor legtöbben valószínű csak átsiklottunk a híreken, nem is értve, miért lehet ekkora jelentősége egy olyan járványnak, amely csak pár száz embert érint egy majd másfél milliárd lakosú országban. Mint minden utazás előtt, most is szorgosan bújtam az útikönyveket, az internetes beszámolókat, kikérdeztem ismerősöket, külföldi barátokat és szépen összeállt az útiterv.

Én a mindenre kiterjedő, alapos tervezés híve vagyok, úgyhogy a hat hét minden egyes napjára befoglaltam a szállásokat, megszerveztem számos egy- vagy többnapos túrát, autót béreltem, valamint belső repülőjáratokra, távolsági buszokra is megvásároltam a jegyeket. A jól végzett munka örömével dőltem hátra és alig vártam, hogy úton legyek. Az indulás idején már többet lehetett olvasni a vírusról, de akkor még elképzelni nem tudtunk olyat, hogy egy európai ország csak úgy lezárja a határait. Vagy hogy elfogyjon a WC papír. Vagy hogy ne lehessen csirkemellet kapni a fővárosunk egyetlen üzletében sem … és még sorolhatnám.

Valparaiso, a graffitik egyik fővárosa

A körút elején a chilei fővárosban, Santiagóban töltöttem pár napot, majd a viszonylag közeli, tengerparti városban, Valparaisóban. Még csak egy hét telt el a hatból, amikor megérkeztek az első döbbenetes hírek a járvány olaszországi elharapózásáról és meglepve láttam, hogy egyre több ország nem fogad onnan repülőjáratokat.

Ekkor már minden nap egyre több időt töltöttem a hírek olvasásával és egyre kevésbé tudtam arra koncentrálni, hogy élvezzem a látottakat.

Pedig az út második állomására érkeztem, Chile csodálatos tóvidékére, majd a cölöpös házairól és régi fatemplomairól nevezetes Chiloé szigetére. És ez még mindig csak amolyan bemelegítés volt, az igazán különleges programok csak ezután jöttek volna: Chile két fantasztikus térsége, Patagónia, illetve az Atacama-sivatag, illetve átruccanni a szomszédos Argentínába. Ott a nyüzsgő fővárosban, Buenos Airesben szándékoztam eltölteni egy hetet, leginkább a kisebb-nagyobb tangóklubok feltérképezésével, majd Salta környékén autókáztam volna a mesebeli színes kősziklák, hegyek közt. De erre már nem került sor…

A santiagói reptéren várakozók sora.

A pillanat, amikor rádöbbensz

Az egyik reggel ugyanis arra a hírre ébredtem, hogy a szomszédos Argentínába nem utazhatnak be az Európai Unióból a látogatók, illetve ha be is jutnak, két hétre kötelező karantén vár rájuk. Ugyanakkor az Egyesült Államok is szigorított és nem volt kérdés számomra, hogy ha Európából nem lehet oda repülni, akkor a másik irány is megsínyli majd a légi forgalmat.

Hirtelen bizonytalanná vált, hogy az egy hónappal később esedékes hazautazás mennyire biztos. Az agyam már egyáltalán nem az utazással foglalkozott, hanem folyamatosan rakosgattam a mérleg két oldalára az érveket.

Az utazás mellett szólt, hogy úgy éreztem, Chilében talán nagyobb biztonságban vagyok, hiszen a programjaim nagy része kevésbé zsúfolt helyeken, a természetben lenne.

Cölöpös házak Chiloé szigetén

Chilében bár voltak már megbetegedések, nyoma se volt pániknak. Az emberek mindennapjai nem a vírusról szóltak, élték az életüket, mintha mi sem történt volna. Ugyancsak marasztaló volt, hogy a legjobban várt programok még hátra voltak és nem szívesen akartam ezeket elengedni. További érv volt a maradás mellett, hogy ez nem olyan ország, ahova gyorsan és olcsón ki lehet repülni, hiszen Párizsból 14 óra az út és még oda is el kell jutni. Arról nem is beszélve, hogy otthon se kutyám, se macskám, tulajdonképpen maradhatok valamivel tovább.

De amikor ezeket mantráztam magamban, rögtön megszólaltak bennem az ellenérvek is. Ki tudja, meddig tart ez a járvány? Hogy fogok később hazajutni?

Nézegettem tovább a híreket és megdöbbenve láttam, hogy Szlovákia is lezárta repülőtereit.

Már nem csak az volt a kérdés, ki tudok-e jutni majd Chiléből, az nem követi-e Argentína példáját, hanem az is, hogy a magyar repülőteret nem zárják-e le a mi szomszédunkhoz hasonlóan.

Az se segített, hogy Franciaország az élbolyban van a betegségek számát tekintve, így a tranzitként szolgáló párizsi reptér folyamatos üzemelésére se tudtam volna jó szívvel fogadni.

Abba bele se akartam gondolni, hogy hetekre, vagy hónapokra Chilében ragadok, miután megnéztem mindent, amit elterveztem. Chile nem igazán olcsó hely hosszabb ideig ellébecolni és a biztosításom valószínűleg nem fedezi kint az extrán felmerülő költségeket. Arról nem is beszélve, hogy április második felére megszerveztem a kiadó kislakásom felújítását – és annál, hogy a légiközlekedés teljes káosza miatt hogy tudnám átfoglalni a jegyem, a mai világban csak egy dolog neccesebb: átütemezni egy festőt!

Chiloé szigete: fatemplom

Természetesen átgondoltam mindezt nem csak a saját érdekemből, de a köz szempontjából is, ott arra jutottam, hogy nagyjából mindegy, mit csinálok – közel egyformán fertőzött a két ország. És bár általában az a szabály, hogy mindenki maradjon otthon, úgy tapasztaltam, hogy a gyakorlat az, hogy az állampolgárokat azért inkább hazaküldik, sőt egyes országok különgépekkel hazaviszik.

Otthon akartam lenni

Hol az egyik, hol a másik oldal kerekedett bennem felül és egy ponton rájöttem: el kell engedni az ilyen érvelős, analitikus agyalást, és csak fel kell tennem a kérdést magamnak: hol akarok most lenni? És a válasz egyértelműen az volt, hogy otthon.

Puerto Varast németek alapították

Otthon, ahol a barátok vannak, ha bármi baj történik akár velem, akár velük. Ez nem az első eset lenne, hogy megszakítok és részben vagy egészben bukok egy utat, szüleim betegsége miatt többször is előfordult. Aztán az élet ment tovább, és általában sikerült bepótolni, ami elmaradt. Most is ebben bízom. Az egészség a legfontosabb és az összetartás, hogy ott legyünk egymásnak…

Sikerült kapcsolatba lépnem a légitársasággal, az Air France-szal és az utolsó pillanatban átfoglalni a jegyem. Már négy órával a járat indulása előtt kint voltam a repülőtéren és nem voltam egyedül – az utasok jó része már ott toporgott és izgatottan figyelte a kijelzőt, hogy nem törlik-e a járatunkat. Csak akkor nyugodtam meg egy kicsit, amikor már gurultunk a kifutópályán és még jobban akkor, amikor leszálltunk Párizsban. Úgy voltam vele, ha már az öreg kontinensen vagyok, nagy baj nem lehet, onnan már mindenképp hazajutok! Szerencsére a csatlakozó járattal sem volt semmi fennakadás, úgyhogy egy bő félnapos transzatlanti és pár órás európai repülőút után végre megérkeztem Ferihegyre.

Hatalmas megkönnyebbülés volt látni a Dunát hazafelé.

Hatalmas megkönnyebbülés volt végre itthon lenni. Utólag már nem okoskodom, hogy jó volt-e a döntés és nem is bánkódom azon, hogy miről maradtam le. Ezeket gyorsan el kell engedni és nem rágódni rajta, különben belebolondul az ember. A lényeg az, hogy nem esett bajom és most természetesen az a fő dolgom, hogy vigyázzak magamra és másokra is, úgyhogy két hétre önkéntes karanténba vonultam, nem hagyom el a lakásomat.

Még gondolkodom, milyen a home office egy utazóbloggernek,

de biztos vagyok benne, hogy feltalálom magam! Számos régóta halogatott feladatom van a bloggal, és évekre előre kidolgozhatok egy rakás útitervet művészi excel táblákba, szóval fejben utazhatok eleget. „Csak” az utazásokat, rendezvényeket kellett lefújni – az álmodozást, tervezgetést, optimizmust nem.

Úgy gondolom, most első az óvatosság, de nem szabad elkeseredni, magunkba fordulni. Mindenki vigyázzon magára és egymásra, és akkor hamarabb túl leszünk rajta. Nem csak az egészségügyön van óriási teher, de rajtunk is hatalmas a felelősség, betartjuk-e a szabályokat. Úgyhogy szenvedélyes utazóként se tudok mást mondani, csak hogy #maradjotthon!

Keresés az oldalon