Nincs térerő, se autó: a kanadai szellemsziget, Battle Harbour, ahol ma is vendégek alszanak a múlt emlékei közt
A ködös labradori partoknál a mólón állva az embernek könnyen megcsalhatja a szemét az érzékelés. A kikötőben felhúzott ingujjú halászok állnak, mögöttük elegáns öltönyös kereskedők és vízhatlan olajbőr kabátos tengerészek pózolnak egy fehér faborítású, okker vörös szegélyű épület előtt. Csak amikor a hajó egészen közel ér, válik nyilvánvalóvá a dermesztő valóság: senki sem moccan, és mindenki olyan szürke, mint az ólomszínű égbolt – írja a BBC.
A sziget büszkén hirdeti magáról, hogy mintegy „kilenc mérföldre fekszik a normálistól”. Az archív felvételekből életnagyságú kartonfigurákká varázsolt egykori lakók 1900 körül még valóban itt éltek, amikor e sziklás földdarab még a sózott tőkehal világfővárosának számított. Ma viszont már csak a Battle Harbour Historic Trust gondozásában fennmaradt, élő történelemként működő szellemfalu fogadja az ide érkezőket.
Élet a modern világ nyomai nélkül
Amikor a látogatók lecsusszannak a fából ácsolt pallón, a tröszt ügyvezető igazgatója, Peter Bull rögtön felvázolja a puritán játékszabályokat. Az ebéd fél egykor van, a tárlatvezetés fél kettőkor kezdődik. A régi temetőben egy sarki rókacsalád vert tanyát, és a helyi rádiótornyok megmentésére gyűjtést szerveznek. Mobilhálózat vagy térerő egyáltalán nincs, az egész szigeten egyetlen közös használatú Wi-Fi pont található, a napfelkelte pedig 06:19-kor esedékes.
A modern infrastruktúra hiányát hűen tükrözi a szobák melletti biztonsági berendezés is:
Ez a vészhelyzeti rendszer – csak be kell kapcsolnod ezt a gombot. Ha bármi gond van éjszaka, ha megbetegszel, megsérülsz vagy bármi történik, csak nyomd meg ezt a négyzet alakú gombot. Elmondod nekik a problémádat, és elmondod, hogy a Merchant Buildingben szállsz meg, mert tudniuk kell, melyik házikóba menjenek.
– fejti ki Peter Bull.
Bár a helyreállított faházak, az egykor halászzsákmány feldolgozására használt állványzatok és a tizenhat privát nyári lakás révén a település rendkívül épen maradt fenn, már több mint fél évszázada nincs állandó, téli lakossága.
Virágzó központból elnéptelenedett emlékhely
A mindössze fél mérföld hosszú sziget története a 18. századra nyúlik vissza: az 1770-es években egy angol kereskedő, John Slade hozott itt létre egy kereskedelmi telepet, amely kapuként szolgált Labrador gazdag halászterületeire. A sózott tőkehalat innen szállították szerte a kontinensre és a Karib-térségbe. Fénykorában Battle Harbourban kórház, iskola, templom és rádióállomás működött mintegy háromszáz állandó lakossal, miközben szezonban több ezer halász fordult meg a fedélzeteken és a part menti fakunyhókban.
A hanyatlást egy pusztító 1930-as tűzvész, a halállomány drasztikus csökkenése, majd a hatóságok 1960-as évekbeli áttelepítési programja pecsételte meg. A kegyelemdöfést az 1992. július 2-án bevezetett szövetségi tőkehal-moratórium jelentette, amely azonnal harmincezer embert tett munkanélkülivé Új-Fundland és Labrador területén.
Ma a szigetet egy nonprofit alapítvány kezeli, és a nyári szezonban nagyjából három hónapra nyitja meg kapuit a látogatók előtt. A helyiek és a személyzet tagjai mélyen kötődnek a múlthoz: Peter Bull felmenői már több mint száz éve itt halásztak, és még ma is a szigeten gyűjti be a bogyós gyümölcsöket télire. Ahogyan tréfásan megjegyezte:
Amikor meghalok, a hamvaimat ott fogják szétszórni, ahol a vörösáfonyát szedem, és vörösáfonyaként fogok visszatérni.
A túrákat immár közel három évtizede vezető Nelson Smith így avatja be a látogatókat a falu titkaiba:
„Minden épületnek más lesz a szaga a benne tárolt különböző dolgok miatt. Ha olyan szót hallasz tőlem, amit nem értesz, állíts meg, és megpróbálom elmagyarázni.”
A túra során megtekinthető a melasszal átitatott sertéshús-raktár, valamint a sótároló, ahol a híres sarki felfedező, Robert E. Peary 1909-ben sajtótájékoztatót tartott az Északi-sark eléréséről. Az autentikus élményt a helyben felszolgált tengeri ételek – labradori szemling, tőkehal és jávorszarvasos pite – teszik teljessé.
Így juthatsz el a szellemvárosba Magyarországról
Az eljutás Battle Harbourba igazi transzatlanti expedíció, amely alapos tervezést igényel:
- Repülőút Európából: Budapestről menetrend szerinti járattal (jellemzően egy nyugat-európai átszállással, például Frankfurt vagy London érintésével) el kell jutni Kanada valamelyik keleti nagyvárosába, legcélszerűbben Montrealba vagy Halifaxba.
- Belföldi repülés: Onnan egy kanadai belföldi járattal kell továbbrepülni Új-Fundland és Labrador területére, a Happy Valley-Goose Bay nevű repülőtérre.
- Autóbérlés és az 51-es út: A reptéren autót bérelve egy 5 órás, vadregényes autózás következik a fenyvesekkel övezett Expedition 51° autópályán Mary’s Harbour kikötőjéig. Az út túlnyomó részén semmilyen benzinkút vagy szolgáltatás sincs, így érdemes tele tankkal és ellátmánnyal útnak indulni.
- Hajótranszfer: Mary’s Harbour mólójáról indul a sziget saját utasszállító kishajója, amely 60-75 perces zötykölődéssel teszi meg a 14,5 kilométeres (9 mérföldes) tengeri szakaszt jéghegyek, púposbálnák és tengeri madarak között.
Bár vitathatatlan, hogy komoly elköteleződés szükséges az utazáshoz, hiszen a többszörös repülés nem olcsó mulatság, a kalandra vágyóknak biztos nem hétköznapi utazásról készülhet a barátoknak beszámoló képlista.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Egy lakókocsiban éltek, mert nem volt pénzük házat venni -...
Ember alakú város Szicíliában - csak a magasból látható a...
Vizeletben ázott az ülése, egy papírtörlőt kapott a...
„A tengerjáró hajón rekedtünk, amely végül el sem indult...
Leállt a gigantikus francia gépelefánt, darabjaira szedik a 47...
