Közel két évszázada csilingel egy rejtélyes elem: senki sem tudja, pontosan mi van a belsejében
A szerkezet pontos eredete mind a mai napig tisztázatlan. A berendezést kísérő felirat szerint az eszközt 1840-ben állították üzembe, azonban bizonyos források és feljegyzések arra utalnak, hogy a mechanizmus akár már 1825-től kezdve működésben lehetett.
A készüléket eredetileg Robert Walker tiszteletes, az Oxfordi Egyetem egykori fizikaprofesszora vásárolta meg és vitte az intézménybe. Napjainkban a műszer az egyetem híres Clarendon Laboratóriumában kapott helyet, ahol két vastag üvegréteg védi a külső környezeti hatásoktól és a sérülésektől.
Az Oxfordi elektromos órát/csengőt a szakirodalomban és a tudományos körökben „Clarendon Dry Pile” (Clarendon-féle szárazelem-oszlop) néven is ismerik. Ez az elnevezés közvetlenül a szárazelemek korai formájára, az egymásra rétegzett és egymásra helyezett fémkorongokból felépülő korai akkumulátortípusokra utal.

A csengőszerkezet egyedi működése
A berendezés két sárgaréz haranggal rendelkezik, amelyek a száraz oszloppárok alatt helyezkednek el. A két harang között egy hozzávetőlegesen négy milliméter átmérőjű fémszál, illetve fémgolyó mozog ide-oda. A kis inga a két sárgaréz harang között az elektrosztatikus erő hatására folyamatosan rezeg és kileng.
Amikor a mozgó alkatrész nekiütközik az egyik harangnak, elektromos töltést vesz fel a hozzá kapcsolt száraz oszloppárból. Az elektrosztatikus taszítás hatására a golyó azonnal ellökődik a harangtól, és a túlsó oldalon lévő másik harang felé lendül. Amikor odaér és hozzáér a másik haranghoz, ott átadja a töltést és új töltést kap, amely után a folyamat és a mozgás azonnal újraindul az ellenkező irányba. Ez az állandó körforgás és ciklus tartja fenn a mechanizmus szüntelen működését.
Miközben ide-oda mozog, pontosan az történik, hogy az apró ólomharangocska hozzáér a két oldalán elhelyezkedő harangokhoz. És eközben folyamatosan feltöltődik, majd kisül
– magyarázta el a fizikai alapfolyamatot a BBC-nek nyilatkozva Dr. Robert Taylor, kutató.
„Egy egészen apró, minimális töltés szivárog a két végpont között, így gyakorlatilag az egyetlen veszteséget a levegő ellenállása jelenti” – tette hozzá.
Senki sem nyithatja ki
A rendkívül hosszú élettartamú áramforrások pontos kémiai és anyagi összetétele a mai napig ismeretlen a tudomány számára. J. Croft, a Clarendon Laboratórium kutatója még egy 1984-ben megjelent publikációjában, a European Journal of Physics szakfolyóiratban részletesen foglalkozott a különleges óra energiaforrásával.
Hogy pontosan miből készültek ezek a párok, azt biztosan nem lehet tudni, de az egyértelműen látszik, hogy a külső bevonat kénből áll, amely hermetikusan magába zárja a belsejében lévő cellákat és az elektrolitot
– írta Croft a tanulmányában.
Croft a szerkezetet a korszak hasonló, korabeli száraz oszloppárjaival hasonlította össze a felépítés megértéséhez.
„Olyan párokról van szó amelyek elemei körülbelül 2000 pár ónfólia korongból álltak, amelyeket cink-szulfáttal átitatott, egyik oldalán pedig mangán-dioxiddal bevont papírhoz ragasztottak. A párok természetesen a nevükkel ellentétben nem teljesen szárazak, hanem éppen a megfelelő mennyiségű vizet tartalmazzák elektrolitként anélkül, hogy az rövidzárlatot okozna” – részletezte elemzésében Croft.
Több mint 10 milliárd kongatás
Az Oxfordi Egyetem szakembereinek hivatalos becslései szerint a kis harang az üzembe helyezése óta már hozzávetőlegesen 10 milliárd alkalommal kondult meg, de a valós szám akár ennél is jóval magasabb lehet.
A fizikusok és kutatók azt tervezik, hogy amint a csengő áramforrása végleg kimerül és a folyamat magától leáll, óvatosan felnyitják a száraz oszloppárokat, hogy végre pontosan és kétséget kizáróan meghatározzák azok belső kémiai összetételét. Addig azonban a tudósok kizárólag megalapozott becslésekre és külső megfigyelésekre hagyatkozhatnak a szerkezet pontos felépítésével kapcsolatban.

