Élmény 2019. december 13.

Drótkötélen az esőerdő felett

Hortobágyi Rántott Vombat Élmény 2019. december 13.
Tavaly novemberben egy fantasztikus úton vehettem részt. Közel 900 nemzetközi jelentkezőből választottak ki, hogy én képviselhessem Magyarországot egy szálláslánc tesztelésére, mint digitális nomád.
Hortobágyi Rántott Vombat

Hortobágyi Rántott Vombat

dr. Szabó Orsolya, digitális nomád anyuka, a Hortobágyi Rántott Vombat blog szerzője és online kommunikációs tanácsadó.
Cikkei

A mezőny igen vegyes volt és izgalmasabbnál izgalmasabb karakterek jelentkeztek, hogy körbeutazzák Panamát és Costa Rica-t. Nem csoda hát, ha elképesztően boldog voltam, hogy mehetek és persze rettenetesen izgultam is, hogy milyen lesz az a 3 hét, összezárva 12 ismeretlen nomáddal.

Fotó: Hortobágyi Rántott Vombat

A road trip egyébként Panamából indult, egy kis busszal jutottunk el a határig, ahol nemes egyszerűséggel – a zuhogó esőben – átsétáltunk Costa Rica-ba. Bevallom, engem meglepett ez az élmény, nem gyakran sétálok át határokon, de gyorsan lezajlott a dolog.

Ez a cikk túl hosszú lenne, ha a három hét valamennyi jelentős élményét szeretném Nektek bemutatni benne, így most egy kedvencemet emelném ki, méghozzá a drótkötélen repülést Monteverde-ben. Itt található ugyanis Közép-Amerika leghosszabb drótkötélpályája, amely igazából több kisebb pályából áll össze. Van, amelyik rövidebb és meredekebb, van, amelyik hosszú és kevésbé gyors, meg olyan is van, amelyik teljesen függőleges, bár én ezt már csak akkor értettem meg, amikor zuhantam…De erre visszatérek hamarosan.

Fotó: Hortobágyi Rántott Vombat

Szóval, amikor megérkeztünk a helyszínre, elképesztően hideg és esős idő volt. Bár az esős évszakban voltunk, így az utóbbi nem lepett meg minket, de míg előtte nap lett a parton simán fürödtünk az óceánban és rommá égtünk a napon, fent a hegyek között olyan hideg volt, hogy kb. minden nyári ruhám egymás fölé vettem, hogy ne fázzak. Olyan 15 fok körül volt, mindez vízszintesen szakadó esővel.

Fotó: Hortobágyi Rántott Vombat

Erősen hezitáltam, hogy ilyen időben is belevágjak-e ebbe a kalandba, mert a hatalmas ködben és a völgyben ücsörgő felhőkben sok mindent nem lehetett látni az alattunk elterülő esőerdőből. Dan, a mexikói csapattársam azonban azt mondta, élete egyik legfantasztikusabb élménye volt ez pár éve, és hogy higgyem el neki, nem fogom megbánni. Sőt, azt mondta, fel fogja venni az arcom, amikor földet érek. Felvette…

És Dan-nek igaza volt. Valóban életem egyik legkülönlegesebb élményében lehetett részem. Először is felvettük a biztonsági felszerelést, majd nyomtunk a csapattal egy kis esőűző táncot, azt remélvén, hátha legalább kicsit eláll az arcunkba csapódó vízszintes eső – de ez sajnos nem igazán hatott.

Az elején még zavart kicsit, de aztán olyan adrenalin löketet kaptam, a tudatom annyira beszűkült és olyan extatikus élményben volt részem, hogy már rég nem érdekelt, milyen az idő. Sosem fogom elfelejteni, ahogy átcsatolták a hevedereket rajtam és ülő pózból Superman pózra váltottunk. Kezeimet kitárva repültem át a szakadék felett, egyenesen bele a tejfölös felhőbe. Ekkor már egyszerre folyt az arcomon az eső és a könnyem, belekiabáltam a végtelenbe, hiszen 3 centire se láttam magam körül semmit.

Megszűnt a világ, megszűntek az elvárások, a stressz, a szomorúság és én repültem. Át az esőerdő fölött, bele egy morcos kis szürke pamacsba és nem volt ott rajtam kívül senki. Egész addig persze, míg súlyomnál fogva el nem fogyott a lendület és megálltam kb. a pálya 2/3-ánál, így Jose-nak kellett értem bejönnie, hogy „kivontasson”.
A kaland végül a Mega Tarzan Swing-gel zárult. Nem tudom, hogy az lehetett-e a gond, hogy spanyolul kérdezték, vagy igazából angolul beszéltek hozzám, csak még hatása alatt voltam az előző repülésnek, de nagy vidáman rábólintottam, hogy „Peeersze, hadd szóljon a Tarzan, kell az nekem!”

Gyanús kellett volna, hogy legyen, hogy sorra fordulnak előttem vissza az emberek a függőhídról, de én elintéztem annyival, hogy megkérdeztem a személyzetet, ez olyan-e, mint a bungee jumping, mert arra tutira nem megyek. „Áh, dehogy!”- mondta Jose2, és egy elegáns mozdulattal kilökött.

Nos, tényleg nem olyan volt, itt nem fel-le himbálóztam, hanem mint Tarzan az indán, jobbra-balra. Az elegáns üvöltés helyett én azonban síri csöndben nyomtam le a menetet, mert épp az életemért imádkoztam magamban. Azt mondták lent, még sose láttak senkit ilyen csendben leugrani. Mondtam nekik, hogy nem azért, mert annyira menő vagyok, hanem próbáltam megőrizni a méltóságom – ugye nem kell taglalnom, mennyire sikerült?

Mégis az az igazság, hogy lehet, megint leugranék, ha ott lennék! Mert tényleg ez a program volt életem egyik legjobb élménye!

Helyszín: Costa Rica, Monteverde
Megközelíthetőség: San Jose-tól 2,5 óra autóval, É-NY irányba

Keresés az oldalon