Élmény 2020. április 21.

Ahol az álmok valóra válnak: Hawaii, a földi Paradicsom

Gulyás Judit Élmény 2020. április 21.
Két hónapja már, hogy hazatértem az álmok szigetéről. Akkor nem gondoltam, hogy rövidesen a négy fal közé szorulva nosztalgiázgatok majd az utazásról. Azóta is mondogatom, milyen szerencsés vagyok, hogy eljutottam Hawaiira, pont még a járvány kitörése előtt. Ezt az élményt már senki nem veheti el tőlem, és minden egyes emlék kapaszkodót ad a jelenlegi helyzetben. Most megosztom veletek is a életem legnagyobb kalandjának történetét.

Régóta dédelgetett álmom volt ez az út, sokféle módon kapcsolódtam már össze a szigetvilág hagyományaival, elsajátítottam például az őslakosok tradicionális lomi lomi masszázsának alapjait (igen, ez a neve), megfordultam hula táncórákon, és mindig is vonzott a helyiek szellemisége. Valahogy azonban az utazás lehetősége annyira távolinak tűnt.

Dönteni kell csupán

Aztán egy borongós novemberi napon ücsörögtünk a legjobb barátnőmmel, Ágival, a Király utca egyik ellátó egységében és két pohár bor felett keseregtünk a legújabb társkeresős csalódásunkon. Egyszer csak szóba került, mennyire jó lenne a közelgő 35. születésnapunkat – ami minden évben 9 nap különbséggel zajlik – valami távoli, szép, napsütéses helyen ünnepelni. Természetesen azonnal felmerült bennem Hawaii, úgyhogy csak a móka kedvéért bedobtam. Ekkor Ági cinkosan rám nézett, és annyit mondott: „Tudod mit, menjünk!” – azt hittem elájulok. Számomra ez egy erős mágikus mozzanatként maradt meg, hiszen tudatába kerültem annak, hogy ez egy teljesen komoly, felelősségteljes kijelentés, lepörgött bennem az életem, osztottam, szoroztam, és arra jutottam, hogy ha most nem, akkor soha. Persze akkor még nem sejtettem, utólag mennyire igazol engem ebben az élet. 

Decemberben felpörögtek az események, szép lassan kezdett összeállni a terv: mindketten kíváncsiak voltunk Los Angelesre, így beterveztünk oda is pár napot, illetve Hawaii 8 nagyobb szigete közül a kettőt, Oahu-t és Maui-t vettük célba. Utóbbi esetében egyben eleget is tudtam tenni egy évek óta függőben lévő meghívásnak. 

Hawaii az Egyesült Államok 50. tagállama, lényegében egy Polinéziához  tartozó szigetcsoport a Csendes-óceánon. Fővárosa és egyben legnagyobb települése Honolulu, mely Oahu-n található.

Január 24-én aztán, flipfloppal, rövid nadrággal és lengébb ruhákkal telepakolt bőröndjeinkkel, a felzaklatóan hideg, hajnali órákban bevettük Ferihegyet, hogy belevágjunk a nagy utazásba. Amszterdamon keresztül röpke 13 órányi ücsörgéssel jutottunk el végül Los Angelesbe, egy nagyon rövidre sikerült átszállással. A kaliforniai álomról hosszú hasábokon keresztül tudnék írni, de most elég legyen annyi, hogy azért a vásznon látott világnak van köze a valósághoz: tényleg lenyűgöző az a sokszínűség, Hollywood, a távolságok, a filmipar, az emberek, Santa Monica és persze az óceán, amit nem lehet megunni. 

Első pillanatok a repülőtéren. Fotó: Gulyás Judit

Los Angelesből hat nappal később utaztunk tovább az első hawaii-i célállomásunkra, Honoluluba. Egy hostelben foglaltunk szállást, Waikikin, ami bár azzal együtt, hogy nagyon olcsó volt, természetesen minden luxust nélkülözött, viszont az óceánpart nagyjából 150 méterre helyezkedett el tőlünk. Bár aggódtam, hogy fogok tudni aludni, mert idegenekkel osztoztunk a lakrészen, de végül teljesen meglepő módon a fémpriccs egészen kényelmesnek bizonyult, alkalmi lakótársaink pedig csendesnek, így az út során először előjövő minimális jetlaget (11 óra az eltérés), gyorsan helyre tudtam rázni. 

Waikiki Beachside Hostel

Hirdetés

 

Honolulu és Waikiki igazi turistaközpont, a nyüzsgés mondhatni állandó, de mégsem válik zavaróvá, mert az egész helyben van valami fenséges, a fehér homokkal, a rikítóan kék vízzel, a vajszínű toronymagas épületekkel, a gyönyörű zöld növényzettel, és a pálmafákkal. Szürreális és álomszerű, ahogy összeállnak a káprázatos színek.

Waikiki. Fotó: Gulyás Judit

Ahogy először kisétáltunk a Csendes-óceán partjára, elkapott egy furcsa érzés: tényleg itt vagyok, eljutottam ide, történik. Beteljesült életem legnagyobb álma. Napokig nem tértem magamhoz a kábulatból, aztán persze egy sor nagyszerű esemény következett.

Toronymagas épületek Honoluluban. Fotó: Gulyás Judit

Ugyan február elejére időzítettük a látogatásunkat, a hőmérséklet nagyon kellemesnek bizonyult, 25 fok körül alakult, sok napsütéssel, de az évszakra jellemző módon azért bőven belefutottunk esőbe is. A tökéletes strandidő ellenére valahogy mégis inkább a túrázás mellett tettük le a voksunkat, már csak azért is, mert elképesztően gazdag természeti kincseket rejtenek ezek a szigetek.

Nagy segítségünkre volt ehhez, hogy Amerikában létezik egy Turo nevű applikáció, ami az Airbnb-hez hasonlóan működik, vagyis magánemberek feltehetik az autóikat és azokat ki lehet bérelni. Így borzasztó egyszerűen és olcsón tudtunk járműhöz jutni, ami mindenképp javasolt a szigeteken való közlekedéshez. 

Amiket feltétlenül látnod kell, ha már erre jársz

Oahun megmásztuk a Koko Head nevű ősi vulkanikus eredetű kúp-szerű képződményt, mely 368 méterrel magasodik a Hanauma-öböl fölé. A csúcsot egy több mint ezer lépcsőfokból álló sínszerű túraútvonalon lehetséges megközelíteni, amihez azért nem árt némi fizikai állóképesség, de szerencsére mindenki a saját tempójában teljesíti a távot. Annyit azért jeleznék, hogy bár egész edzettnek tartom magam, azért a meredekebb lépcsők és a hőmérséklet segítségével rendesen leizzadtam a végére. 

A “lépcsők”, ami inkább egy sín. Fotó: Gulyás Judit

Érdemes egyébként a reggeli órákban nekivágni, egyrészt azért, mert akkor még nincs annyira meleg, másrészt kevesebb a mászópartner az egysávos ösvényen. A kilátásért azonban feltétlenül megéri a szenvedés. 

Kilátás a Koko Headről. Kép: Gulyás Judit

A lejutás számomra viccesebben alakult, ugyanis akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy van egy kis tériszonyom, így a lépcsőkön egy rövid szakaszon törpejárásban kényszerültem megtenni, természetesen közben rettentően jól szórakozva saját magamon. 

Akadt egy másik nagyon kedves hely az Oahun töltött egy hétben, amire véletlenül bukkantunk. Több botanikus kertet, partszakaszt is meglátogattunk, de valahogy a Waimea-völgy maradt meg számomra a legmágikusabb, legemlékezetesebb momentumként. Ez a sziget északi részében található, nagyjából 50 perces autóútra Honolulutól.

Különleges növényeket fedezhetünk fel itt. Fotó: Gulyás Judit

A tanösvény és arborétum jellege mellett, ahol különleges, ritka növényfajokat fedezhetünk fel, kulturális és történelmi szempontból is jelentős helyszín, valamint található itt egy 13 méter magas vízesés is, melynek tavában megmártózhatunk, úgyhogy nem árt bekészíteni a fürdőruhát. Itt egyébként találkoztunk két helyi “auntyval”, azaz idősebb hölgyekkel, akik énekeltek és zenéltek csak a mi kedvünkért, mert látták, mennyire örülünk neki. Aztán hirtelen a semmiből megjelent egy fiatal lány is, ő pedig tradicionális “hula” táncot lejtett a muzsikára. Így kreálva meg az utunk egyik fénypontját a sok közül.  

Vízesés a Waimea botanikus kertben. Fotó: Gulyás Judit

Nehéz szívvel vettünk búcsút Oahutól, még akkor is, ha tudtuk, hogy 8 nap áll előttünk egy másik szigeten, Mauin, ahova egy 55 perces, rövid, de kissé rázós repülőúttal érkeztünk meg. 

Maui – a titkok végtelen kertje

A harmadik Egyesült Államokban töltött hétre kissé már elfáradtunk, így több pihenőnapot is beiktattunk; egy teljes napot töltöttünk el például Secret Beachen, ami egyébként igény szerint nudista strand. Ebben az időszakban a szigetek körül rengeteg bálna úszkál, több cég szervez bálnaleső túrákat, de nekünk szerencsénk volt, mert a partról is szabad szemmel jól látható módon nyílt alkalmunk arra, hogy megfigyeljük ezeket a gyönyörű állatokat. 

Secret Beach, Maui. Fotó: Gulyás Judit

Fontos megjegyezni, hogy a napozást fokozott elővigyázatossággal érdemes kezelni, az ötven faktoros krém többszöri használata kifejezetten indokolt, de nekem ezzel együtt sikerült paprikavörösre sülni.

Persze itt sem csupán lustálkodással töltöttük az időt. A szigeten évek óta élő Éva barátnőm, aki egyébként szerencsés módon szállást is adott nekünk – amiért egyébként máig nem győzök elég hálás lenni – elkalauzolt minket számtalan lenyűgöző helyre, például az Iao-völgybe. Gyorsan feltérképeztem magamban, hogy Maui egészen más, mint Oahu. Sokkal kevesebb a turista, több a természet és valahogy közelebbinek éreztem itt az ősi hawaii kultúrát.

Iao-völgy nemzeti park. Fotó: Gulyás Judit

Rendkívül változatos domborzattal és időjárással találkoztunk a mindössze 1,884 km² nagyságú területen. Itt tényleg minden adott, dzsungel, sziklás partok, magas hegyek, vulkanikus kincsek.

Érdemes hosszabb tartózkodást betervezni, mert a miénk még így is kevésnek bizonyult, úgyhogy “sajnos” vissza kell még térnem egyszer. 

Az óceán teljesen más arcát mutatta meg, nem tudtam betelni az elém táruló nagy kékséggel, az erővel, a hullámokkal. Egyik legmeghatározóbb kontaktusom a szilaj habokkal a Nakalele Blowhole-nál történt, ahol megrázó méretű hullámok csaptak fel a sziklákra, méterekre az orrom előtt. El is készült itt életem képe, megtaláltok rajta?

A nem éppen csendes óceán. Fotó: Gulyás Judit

Másik állandó jelenség a szigeten a napi szivárvány, hol szimpla, hol dupla verzió, hol kis szimpla, de akárhányszor előbukkant, mindig mosolyt csalt az arcunkra. Szerencsére, ez napjában többször is előfordult. Azaz, itt már viszonylag sokszor esett. 

Egy dupla szivárvány. Fotó: Gulyás Judit

Road to Hana

Ez volt az egyetlen olyan program, amit már a tervezésnél eldöntöttünk, hogy biztosan beiktatjuk. A Hanába tartó autóút picivel több mint 100 km, Maui északi részén található, ugyanakkor szerpentines, sok helyen rossz minőségű, és egyébként telis-tele van látnivalóval, így ha szeretnénk magunkat mélyebben átadni az élménynek, 2 nappal kell kalkulálni, vagyis egy éjszakát valahol az út mentén (akár az autóban) szükséges eltölteni.

Mi ezúttal csak egynapos túrát tudtunk kerekíteni, de így is olyan helyeken jártunk, amikről azt gondoltam, csak a mesékben léteznek.

Ilyen utakat is találtunk, Hanából hazafelé. Fotó: Gulyás Judit

Amikor arról írnak a különböző fórumok és blogok, hogy ez az út rejt magában számtalan veszélyt, akkor nem hazudnak. Ténylegesen vadregényes és kalandos lehet, főleg egy kiadós eső esetén. Ezért mindenképpen csak olyan járművel vágjunk neki, ami bírja a technikásabb körülményeket, terepjáró erősen javasolt. Azonban minden kanyarban találunk olyan természeti kincset, amiért érdemesnek tűnt félre állni hosszabb-rövidebb időre. 

Egy vízesés a sok közül. Fotó: Gulyás Judit

Mégis a legnagyobb katarzist a Hanába érve élhettük át, ott is egy eldugott picike öbölben, ahol olyan kék színben pompázott az óceán, amit szavakkal nehéz leírni, és ahol vörös “homok” borította be a partot. A Red Sand Beach, vagy más néven Kaihalulu Beach, ami valójában szintén egy vulkanikus képződmény eredménye. A strandot egy kőzátony védi a nyílt óceántól, így az öböl részben elhatárolódik a nyílt víztől és így az erőteljes hullámoktól. A part nehezen megközelíthető, az ösvény sok helyen csúszós, és keskeny, illetve a sziklafal, amibe vájták, az egyébként sokszor háborgó öböl mellett magasodik. Túracipő használata ajánlott. 

Gyorsan elröppen az idő, ha mozgalmasan és jó társaságban telik és Hawaiitól elbúcsúzni éppen olyan, mint az Édenkertet elhagyni. Egy részed valahogy ott marad a meseszerű álmok földjén, ahová hazatérted után éjszakánként gyakran visszalátogatsz, mert annyi élményt és szépséget kapsz a szigetektől, hogy sokáig tart, míg feldolgozod. Velem legalábbis ez történt.

Most pedig, hogy a koronavírus-járvány teljesen átalakította a napjainkat, az emberi kapcsolatainkat, és nem utolsó sorban komoly hatással van a tervezett utazásainkra, valahogy még értékesebbnek tűnnek azok a momentumok, amiket volt alkalmam megélni ezen a különleges helyen. Közben egyébként minden út formál, alakít, közelebb visz önmagunkhoz, sokan ezért is indulunk el újra meg újra. Azt gondolom, hogy ezt a felfedezést folytathatjuk, akár a négy fal között, csak ezúttal a cél lehetne inkább a saját belső világunk megismerése.

Keresés az oldalon