Így kaptak újabb települések magyar nevet Amerikában

Balázs
A 48-as emigránsok tiszavirág életű New-Buda-i kísérlete nem az egyetlen próbálkozás volt a magyar nevű települések felvirágoztatására az Újvilágban. Kanada területén a vállalkozást nagyobb siker koronázta. Magyar kolóniák a 19. századi Amerikában, 2. rész.

A 19. század második felében nem csak az Amerikai Egyesült Államok igyekezett a határait minél nyugatabbra tolva újabb és újabb területekhez jutni, hasonló módon próbált gyarapodni az ekkor még brit igazgatás alatt működő Kanada is. Sorra vette is fel a frissen megalakított tartományokat az 1870-es évektől kezdve a konföderációjába, először Manitoba csatlakozott, majd Saskatchewan és a többiek. Az előbbi kettő terület lesz érdekes a számunkra, ugyanis az 1880-as években ezen területek magyarokkal való betelepítésére vállalkozott egy meggyőző fellépésű, gróf Esterházy Pál Oszkárként bemutatkozó férfi a kanadai bevándorlási hatóságok előtt, akik nem győztek kapni az alkalmon.

Gróf Esterházy Pál Oszkár, alias Packh János
Gróf Esterházy Pál Oszkár, alias Packh János (Forrás: Magyar Nemzeti Levéltár)

Miért volt épp magyarokra szükségük a kanadaiaknak ekkor? Valójában nem konkrétan magyarok kellettek a jó kanadaiaknak, hanem bárki, hiszen az országban amerikai mintára megszervezett kedvezményes letelepítések rendszere (olcsó föld, adókedvezmények, stb.) távolról sem volt annyira csábító, mint a déli szomszéd ajánlatai.

Egyrészt azért, mert kezdetben a kanadaiak csak angolszász bevándorlókat akartak betelepíteni, másrészt pedig azért, mert az ország utazási viszonyai meglehetősen rosszak és kényelmetlenek voltak, ugyanis Kanadában nem volt az országot keletről nyugatra átszelő vasútvonal, az ezt megépítendő Canadian Pacific Vasúttársaság is csak 1881-ben alakult meg, míg az USA első transzkontinentális vasútvonala már 1869-re elkészült

(ennek a megépítéséről szól egyébként a Hell on Wheels című sorozat, ha valakit érdekel). Így a bevándorlók számára sokkal csábítóbb célpontot jelentett a „vadnyugat” vonaton történő meghódítása, mint ökrösszekerekkel átbumlizni a kanadai prérin. Ennek megfelelően a kanadai kormánynak további kedvezményeket kellett felajánlania, valamint el kellett engednie véglegesen a csakis angolszászok jöhetnek című elképzelését. Tehát, mondhatjuk, hogy Esterházy a lehető legjobbkor volt jó helyen, amikor 400 000 amerikai magyar képviselőjeként felajánlotta a kormánynak honfitársai betelepítését.

De ki ez az Esterházy Pál Oszkár?

No, de ki volt ez a gróf Esterházy Pál Oszkár, aki több százezer kivándorolt magyar egységes képviselőjeként pózolt Kanadában? Hát, először is sem Pál, sem Oszkár nem volt, pláne nem gróf vagy Esterházy. Packh János néven látta meg a napvilágot 1831-ben Esztergomban, a neves építész, az esztergomi bazilikán is dolgozó Packh János fiaként. Apja rablógyilkosság áldozata lesz, amibe belekeverték édesanyját, Krotky Máriát is, aki majd egy évet sínylődött börtönben, mire kiderült az ártatlansága. Packh 17-18 évesen részt vett a szabadságharcban, 1849 nyarán már honvéd főhadnagyi rangban a tiszántúli népfelkelést szervező Korponay János ezredes segédtisztjeként szolgált. A bukás után emigrált, majd pár évig a brit hadsereg német légiójának századosa volt, ezen minőségében megjárta Dél-Afrikát, Indiát, a Bahamákat, de végül elbocsátották, miután egy romantikus ügyből kifolyólag szolgálatmulasztáson kapták. A kiegyezés hírére hazatért, de egy évvel később, 1868-ban már az USA-ba távozott, ahol előbb bevándorlási kormánytisztviselőként, később bányatársasági ügynökként dolgozott. Ezen utóbbi munkakörében építhetett ki komolyabb kapcsolatokat az Osztrák-Magyar Monarchiából érkező, sanyarú sorsú bevándorlókkal.

A bevándorlók helyzete

Aki itt felkapja a fejét és értetlenkedve néz, hogy miként lehetett sanyarú sorsa a bevándorlóknak az USA-ban, ha már korábban azt írtuk, hogy kedvezőbb feltételeket kínáltak nekik, mint a kanadaiak, annak elsősorban gratulálunk, mert figyelmesen olvassa a cikket, illetve el kell azt is mondanunk, hogy nem minden bevándorló indult azonos lehetőségekkel. A kelet-közép-európai bevándorlók elsöprő többsége jóformán nincstelenül érkezett az Újvilágba, így nem volt lehetőségük sem vonatjegyet venni, sem a távoli nyugaton való újrakezdéshez szükséges eszközöket megvásárolni. Ezért a többségüket a lendületesen iparosodó keleti parti városok és vidék szívták fel, mint gyári, vagy bányamunkásokat. Ennek a történetnek több árnyoldala is volt.

Például a bevándorlók jelentős része otthon az agrárszektorban nőtt fel, tehát földműves volt, így sem képzettsége, a nyelvtudása meg aztán pláne nem volt meg az új munkákhoz, ellenben lényegesen olcsóbban vállalt el szinte bármit, mint a helyiek.

Ez természetesen életre hívta a klasszikus jönnek a bevándorlók és elveszik a munkánkat című zsörtölődést a helyiek oldaláról (akiknek egy jelentős része alig pár évtizeddel előzte meg azokat, akiket most dühödten bevándorlózott). Különösen Pennsylvania államban volt rossz a helyzet, ugyanis sok Monarchiabeli bevándorlónak itt a nehéz fizikai terhelést jelentő bányamunka jutott és az olcsóságuk magára idézte a helyiek haragját, akik etnikumtól függetlenül egységesen hunkynak, vagy bohunknak kezdték nevezni ezeket az embereket és magyarként hivatkoztak rájuk, akár valóban magyarok, vagy szlovákok, esetleg ruszinok voltak.

Szénbányászok Pennsylvaniaban a századfordulón.
Szénbányászok Pennsylvaniaban a századfordulón (Forrás: Universal History Archive/UIG via Getty images)

Nem csoda hát, hogy Packh az elegáns fellépésével, az úri viselkedésével és a nyelvtudásával gyorsan meg tudta kedveltetni magát ezekkel az emberekkel és csakhamar el is fogadták szószólójuknak. Ráadásul amit a kanadai kormány Packhon keresztül nekik ígért, az a Pennsylvaniai bányapokolhoz képest a mennyországnak tűnt. Ugye beszéltünk róla, hogy a bevándorlók jelentős része földműves volt, így az a lehetőség, miszerint teljesen ingyen kaphatnak családonként 180 hold földet (kb. 72 hektár) Kanadában kihagyhatatlan üzlet volt.

A tuti üzlet

1886-tól kezdve el is kezdtek szivárogni át a hunky családok (ezek részben magyar, részben szlovák bevándorlók voltak) Esterhazy-Packh és egy másik gróf, Dőry Géza vezetésével. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Dőry egy adósságai elől Amerikáig menekülő Tolna megyei köznemes volt, aki a grófi címét a család egy másik, addigra kihalt ágától „vette kölcsön”. Az első 35 család Manitoba tartományban telepedett le egy sokáig Hun Valley-nek (Hun völgy) nevezett területen, ám a kegyetlen, olykor -50 fokot is hozó kanadai tél hatására a kétharmaduk visszamenekült Pennsylvaniaba és akik maradtak, azok is idővel jobb földek után néztek nyugaton, így a területet hamarosan lengyel bevándorlók vették birtokba és a Hun Valley-t is átnevezték Poloniara.

Az egykori Hun Valley Manitobában, ma Polonia a neve.
Az egykori Hun Valley Manitobában, ma Polonia a neve (Forrás: Getty Images)

Sikeresebbnek bizonyult Esterhazy-Packh egy másik, Saskatchewan tartományába vezetett letelepítési akciója. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy időközben Pennsylvaniaban nagyon elmérgesedtek a dolgok, a Johnstown-i áradást követően a helyi sajtó igazi uszítókampányt folytatott a magyarok ellen, azzal vádolva őket, hogy bandákba verődve a romok között fosztogatnak, ami egyáltalán nem volt igaz. A cikkek hatására alapos lincshangulat alakult ki az államban, ezért egyre többen csatlakoztak Esterhazy-Packh vállalkozásához.

A Saskatchewan tartományban létrehozott új települést 1892-ben Kaposvárnak nevezték el, ami a családok szaporodásával szépen növekedésnek is indult, hamarosan már Esterház-Kaposvár néven futott a kisváros, a kettéosztás sem volt véletlen, a település Esterház részében a szlovákok éltek, Kaposváron meg a magyarok.

Idővel azonban Kaposvár hanyatlásnak indult, szépen mindenki átköltözött az akkor már a szlovákok által Kolinnak hívott településre, mely végül felvette alapítójának nevét és így lett belőle Esterhazy, ami egy ma is működő kisváros, nagyjából 2 000 lakossal.

Fennmaradt továbbá egy másik Saskatchewan-i akció keretében létrehozott település is, ez az Otthon nevet kapta és még ma is megtalálható a térképen. Különösen érdekes az innen előkerült, a századfordulós kanadai magyarok mindennapjait bemutató gyűjtemény.

Otthon, Kanadában.
Otthon, Kanadában (Forrás: Google Street View)

Ami pedig a névadót illeti, Esterházy-Packh János bár minden ízében szélhámosnak tűnt, mégis maradandó értéket hozott létre, ráadásul az igazi szélhámosoktól eltérően igen keményen dolgozott is azért, hogy a betelepítéseinek tartós hatásai legyenek. Végül 1912-ben, anyagi gondoktól terhelve hunyt el New Yorkban.