Kifizettem az egész asztal számláját - a pincér távozáskor megállított
Már régóta megbeszéltük ezt a vacsorát a barátaimmal. Munka után a belvárosban, „valami finomat enni” és pár ital: tipikus levezetése egy sűrű hétnek. Kicsit korábban érkeztem, leültem az ablak melletti asztalhoz, izgatott voltam. Néhány nappal korábban prémiumot kaptam, és még mindig jó érzés volt bennem emiatt. Azon gondolkodtam, hogy valahogy szeretném megköszönni a barátaimnak az estét, mert az elmúlt hónapokban nagyon sokat segítettek nekem.
Rövidesen megérkeztek a többiek, rendeltünk ételt, italokat, mindenki jókedvű volt. Már akkor megfordult a fejemben, milyen szép lenne az egész vacsorát kifizetni mindannyiunknak, de ez még csak valahol a háttérben motoszkált a gondolataimban.
Amikor a pénz előtérbe kerül
Az este elég nyugodtan telt, tényleg jól éreztük magunkat. Beszélgettünk a munkáról, újdonságokról, valahol közben szóba került a pénz is. Két barátom mellettem hangosan számolgatta, mennyit engedhetnek meg maguknak ma, hogy a fizetésig valahogy kihúzzák. Hallottam őket, és kicsit elszomorított, mert nemrég még én is ugyanúgy minden fillért számolgattam, ahogy ők.
A többiek viccelődtek rajta, hogy „ma nem szabad kirúgni a hámból”, nehogy túl magas legyen a számla. Kívülről velük nevettem, de bennem az a gondolat egyre erősödött: ha egyszer megadhatom nekik ezt a kényelmet, hogy ne fizessenek, akkor miért ne pont ma?
A pillanat, amikor kimondtam, hogy fizetek
A pincér a vacsora vége felé automatikusan megkérdezte, egyben lesz-e, vagy külön fizetjük a számlát. És akkor egyszerűen – mielőtt bárki bármit mondhatott volna – kibukott belőlem:
hagyja egyben, kártyával fizetem, ma prémiumot kaptam, legyen mit ünnepelni!
Az asztalnál egy pillanatra csend lett. Aztán nevetés hallatszott, valaki megjegyezte, hogy megbolondultam, más rögtön elővette a telefonját, hogy küldjem el a számlaszámomat, még ma este átutalja. Valaki más csak kissé zavartan nézett az asztalra. Próbáltam oldani a helyzetet, legyintettem, hogy tényleg nem gond, már előre eldöntöttem. A pincér bólintott, majd a bárpulthoz ment.
Amikor a jó szándék kínossá válik
Amint a pincér elment, az asztalnál hirtelen megváltozott a hangulat. Tovább beszélgettünk, de már nem volt olyan felszabadult, mint korábban. Az egyik barátom odahajolt hozzám:
Figyelj, nekem tényleg kellemetlen, hogy ennyi pénzt fizetsz helyettem. Elküldöm, jó?
Egy másik a pénztárcájában kezdett kutatni, és megpróbált pár bankjegyet a kezembe csúsztatni az asztal alatt. Mosolyogtam, elutasítottam, mondtam, hogy ez az én ajándékom. De belül furcsa keveréke kavargott a büszkeségnek és a zavarnak. Nem voltam biztos benne, nem vittem-e túlzásba az egészet.
Felálltam, hogy a bárnál rendezzem a számlát, és otthagytam őket az asztalnál. A pincér mondta az összeget, beütöttem a PIN-kódot, és kicsit nagyobb borravalót hagytam. Visszafelé menet már éreztem, hogy valami megváltozott. Valakin már kabát volt, más az utolsó kortyokat itta, de az a gondtalan „jól érezzük együtt magunkat” érzés eltűnt.
Megegyeztünk, hogy úgyis késő van, inkább indulunk a villamoshoz.
A pincér, aki finomabban kezelte a helyzetet, mint én
Már az ajtónál voltam, amikor a pincér utánam jött, és megkért, lépjek vele kicsit félre. Megijedtem, azt hittem, hogy gond adódott a fizetéssel. De egészen mást mondott: két barátom bankjegyekkel a kezében odament hozzá, és ragaszkodtak hozzá, hogy legalább a saját részüket kifizessék.
Ő nem akarta zsebre tenni a pénzt, de jelenetet sem akart rendezni, ezért inkább rám bízta a döntést. Meglepett, mennyire foglalkoztatja ez őket.
Én csak örömet akartam szerezni a barátaimnak – és közben talán kellemetlen helyzetbe hoztam őket.
Azt javasoltam, adja vissza nekik feltűnés nélkül, vagy tegye a közös borravalós kasszába. Megköszöntem neki, hogy ilyen tapintatos volt. Csak annyit mondott:
nem akarja, hogy a vendégek ostobán érezzék magukat.
Amit egy egyszerű vacsora megtanított
Amikor kimentem a barátokhoz, vegyes érzések kavarogtak bennem. Örültem, hogy megtehettem ezt a gesztust, de rájöttem, milyen könnyen válhat egy jó szándékú tett zavaróvá. Az este végül békésen zárult, senki nem tett szemrehányást.
Azóta többet gondolkodom azon, hogyan adok – úgy, hogy az valóban öröm legyen, ne teher. És gyakran eszembe jut az a pincér, aki aznap este több empátiával kezelte a helyzetet, mint én magam.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
"Ledermedtem, ahogy megláttam magunkat a rejtett kamerás...
Lezárták a csodás magyar kilátót: eltűnik egy ikonikus...
Kitálalt a légiutas-kísérő: ezért visz mindig saját...
A Ryanair minden utast arra kér, hogy ne ebben a ruhadarabban...
"Igazi rémálommá" vált az élet a festői faluban - szeretnék...
