"Lehetek smink nélküli zarándok a sárban, vagy a kiöltözött Regi egy gálaesten: ugyanaz az ember vagyok" - Ezt tanította nekem az El Camino
Kovácsi Regina, vagyis Sunshine Reggie nem csupán tartalomgyártó, hanem a pozitív energia képviselője és hírvivője is. A Sunshine Club – „Kapcsolódj, Élj, Ragyogj!” – alapítójaként tudatos jólétre és életszeretetre buzdítja követőit. Jelenleg a tartalomgyártás mellett közösségszervezést tanul az egyetemen. A mosoly és a derű már gyerekkorában jellemezte, így lett belőle „Sunshine Reggie”. Azóta is így él: bár mindenkinek az életében vannak mélységek és magasságok, ő igyekszik mindig a pozitív oldalát nézni mindennek, és bátran szembenézni a problémákkal, pont úgy, ahogy annak idején a kicsi Regi tette. A fiatal lány nemrég ebben a szellemben, egyedül vágott neki az El Camino zarándokútnak. Tapasztalatairól, a félelmekről, a nehézségekről és az úton szerzett csodás élményekről és kapcsolódásokról mesélt nekünk.
Mi volt a legnagyobb motivációd, hogy nekiindulj a Caminónak?
Igazából azt hiszem, minden ide vezetett. Utólag már értem, miért mondják a zarándokok, hogy „a Camino maga az élet”. Eleinte nem értettem. Hogyan lehetne az élet egy hónapnyi gyaloglás? De most már látom: valóban leélünk egy teljes életet ott, azon az úton. Most éreztem meg igazán a hívást: hogy készen állok erre az életre szóló kalandra, és hogy ideje megfejlődnöm önmagamat.
Egyedül vágtál neki. Nem féltél tőle?
De, persze, hogy féltem! De ez teljesen természetes. Viszont, amint vettem egy mély levegőt, és elindultam, rájöttem: sosem vagyok igazán egyedül. Éreztem, hogy magam miatt muszáj végigcsinálnom, és hogy valami jó fog kisülni belőle.
Az út pedig mindig mellém sodorta azokat az embereket, akikkel találkoznom kellett.
A sors keze vezetett végig. Tudtam, hogy egyedül kell elindulnom: így kaphatom meg a tanításokat, amelyek rám várnak. És az első pillanattól kezdve szembesültem vele, hogy mennyi nyitott lélek van az úton. Hamar kialakult egy „Camino családom”: hatan-heten összekovácsolódtunk, nemzetiségtől, kortól, nemtől függetlenül. Motiváltuk, segítettük egymást, vigyáztunk egymásra. Ezért sem éreztem magam egyedül – és mert egy isteni erő kísért végig.
Soha nem éreztem magam ilyen támogató közegben. Itthon is meg lehet találni a saját közeget, de az ottani energia valami egészen más. Olyan, mintha minden nap feltörne egy új, tiszta, segítő erő. Egymást motiváltuk, idegenként is. Volt, hogy leültem a földre egy müzliszeletet enni, és rögtön odajött egy másik zarándok: „Minden rendben? Kérsz valamit?” Nem megy el senki a másik mellett anélkül, hogy ne kérdezné meg, jól van-e.
Mi volt a legnagyobb kihívás a zarándoklaton – akár fizikai, akár lelki szempontból?
Nagyon hamar szembesültem a határaimmal. A testem gyorsan jelezte, hogy mi az, amit bír. Túl sok súlyt cipeltem, begyulladtak az ízületeim, és rengeteg vízhólyagom is lett. Meg is fáztam, volt, mikor rettenetesen hideg volt és az eső is esett, máskor olyan kánikula volt, hogy levegőhöz is alig jutottam, de mindig éreztem, hogy a testem erősebb, mint gondoltam volna. Valami átkapcsolt bennem, és rájöttem: minden körülmény, minden fájdalom csak tanítás. Lelkileg pedig a legnagyobb kihívás az volt, amikor a Camino családomtól elszakadtam. 400 kilométert közösen tettünk meg, minden nap együtt haladtunk, minden problémára együtt találtunk megoldást. Amikor viszont lesérültem és súlyosan begyulladtak az izmaim, nem tudtam a megszokott tempóban haladni.
Hirtelen kellett döntenem, muszáj volt pihennem és a saját zarándokutam választanom.
Hirtelen újra egyedül maradtam. Egyszerre küzdöttem meg az elengedéssel, a sérüléssel, a megfázással – és azzal, hogy egyedül kell ellátnom magam egy idegen országban. Ez óriási tanítás volt.
Nőként hogyan élted meg a zarándokutat, távol a civilizációtól? Ilyen körülmények között biztosan átértékelődik a nőiség is.
Ez nagyon érdekes kérdés. A Caminón megtapasztaltam, milyen, amikor lehullik minden „civilizációs réteg” rólam. 15 éves korom óta sminkelek, reggelente beállítom a hajam, szeretek csinosan öltözni, magassarkúban járni.
Aztán hirtelen ott vagyok a vadonban, smink nélkül, koszos sportcipőben, túraruhában. És azt éreztem: így is szép vagyok. Ez újfajta nőiességet adott.
A Camino mindenkinek azt adja, amire szüksége van, mindenki mindig az aktuális élethelyzetére kap választ. A sors úgy hozta, hogy rajtam kívül mindenki férfi volt ebben a csapatban. Ez is nagy feladat volt nekem: megtanulni újra bízni a férfiakban és hogy a nőiességemmel támogassam a csapatot, amikor szükség van rá. Talán még nőiesebbnek éreztem magam, amikor koszos hajjal, izzadtan másztam fel egy hegyre, és én húztam a fiúkat magam után, biztatva őket, hogy „Menjünk tovább!”. Ma furcsa újra a civilizációban, sminkben, filterekkel. Rájöttem, az igazi szépség a belső fényünkből árad, és nem a tárgyak tesznek értékesebbé vagy határozzák meg a nőiességünket.
Találkoztál olyan emberekkel, akik különösen nagy hatással voltak rád?
Igen, sokakkal. A legnagyobb tanítóm talán egy német gyógyszerész apuka volt, aki épp a 18. Caminóját járta. Ő teljes ellentétemnek tűnt: racionális, földhözragadt típus. De pont ezért tudtam tőle sokat tanulni. Pont annyi idős volt, mint apukám, én pedig mint a lánya, ebből kifolyólag is nagyon sokat tudtunk tanulni egymástól.
Tulajdonképpen ő avatott be, miről is szól a zarándokút.
Ő mutatta meg, hogy az úton minden megadatik, amire szükséged van. Csak bíznod kell a belső hangodban, és engedned, hogy vigyen az áramlás. Azt is mondta: minél kevesebb a komfort, annál közelebb kerülünk önmagunkhoz és egymáshoz. És igaza volt. A Caminón – még ha nem is cseréltünk elérhetőséget – mindenki nyomot hagy bennünk, és a szívünkben tovább kísér az útján.
@reginakovacsi Strandon aludtam a szállás helyett😂 #sunshinereggie#magyar#napivlog#utazás#neked♬ La Llorona - Carmen Goett
Hogyan viszonyulnak a helyiek a zarándokokhoz?
A Caminón mindenki megosztja az utolsó falatját is, ha arról van szó. Az ember az első pillanattól kezdve megnyílik, és átérez valami egészen különleges varázst. A „Buen Camino” nem csak egy köszönés. Azt jelenti: jó utat, de valójában egyfajta áldás. Mögötte nincs hátsó szándék – csak tiszta jókívánság. És amikor fáradt vagy, kimerült, esik az eső, és meghallod valakitől ezt a két szót – „Buen Camino!” –, azonnal feltölt. A helyiek is elképesztően segítőkészek. A spanyolokról érdemes tudni, hogy hihetetlenül kedvesek. Persze vannak szakaszok, ahol érezni, hogy sok a turista, főleg a Camino végén – de még ott is ott van az a mély tisztelet, amit a zarándokok iránt éreznek.
Terített asztallal várják a zarándokokat
Sok helyen például a házak elé ki van téve egy-egy „bőségasztal” vagy becsületkassza, ahol véletlenszerűen találni kávét, hűtött narancslevet, csokoládét, müzlit – és csak annyi van kiírva, hogy 50 cent az ára, vagy annyi sem. Amikor az ember épp összeesne a fáradtságtól, és a semmi közepén meglát egy ilyen kis asztalt valaki háza előtt az erdőben, az maga a mennyország. Rengeteg ilyen élményem volt. A helyiek szívből adnak, és ez az egész Camino-lelkület lényege: önzetlenség, támogatás, szeretet. Sokszor éreztem, hogy számukra mi, zarándokok vagyunk a mindennapok hősei.
Volt olyan, hogy majdnem feladtad?
Volt egy pont, mikor eljátszottam a gondolattal, hogy felszállok egy buszra, és hazamegyek. Ott a 400. kilométernél, mikor a sérülésem miatt elszakadtam a többiektől, mindenki azt tanácsolta a szeretteim közül, hogy menjek haza, mert komolyabbra is fordulhatott volna a baj. De éreztem, hogy valami még hajt, és ha nagyon lassan is, de haladok tovább. Akkor tanultam meg jobban hallgatni a testem üzeneteire. Az eső esett, hideg volt, megfáztam. A sportoló barátaim is azt mondták: veszélyes folytatni. De belül éreztem: az út még tartogat nekem valamit. Nem erőltettem magamra a „kötelező végcélt”, de minden napban megláttam a haladást. Ha csak öt kilométert tudtam menni, az is előrelépés volt.
Hogyan változtatott meg az út?
Rengeteg mindenben. A legfontosabb: megerősödött bennem a hit, hogy bárhol, bármiben helyt tudok állni. Semmi félelmem nincs, hiszen tudom, ha bízok magamban és az élet útmutatásaiban, mindig mindenre találok megoldást, csak keresni kell. Bármilyen formában lehetek. Lehetek smink nélküli zarándok a sárban, vagy a kiöltözött Regi egy gálaesten – ugyanaz az ember vagyok. Megtanultam, hogy a félelmeink gyakran csak kapuk: ha átlépünk rajtuk, csodák várnak ránk.
Már nem félek az egyedülléttől sem, mert tudom: az egyedüllétben találhatjuk meg a legnagyobb erőt.
A magamba vetett hit bárhova elvezet. Nincs lehetetlen
A videózás segített vagy inkább teher volt?
Nekem inkább segítség volt. Olyan volt, mint egy digitális napló. Már két éve videózom, és mindig is az volt a célom, hogy őszintén, cenzúra nélkül adjam magam. Nem volt tervben, hogy mindennap vlogolok, de aztán beépült a rutinomba. Este, lefekvés előtt fél óra alatt összevágtam az aznapi felvételeket. Nem törekedtem tökéletességre – és pont ezért tudtak velem azonosulni az emberek. Rengeteg áldást, imát, pozitív energiát kaptam. Olyan volt, mint egy bumeráng: amit én adtam, visszajött, és engem is motivált. Együtt sírtunk, együtt nevettünk a közösségemmel – még ha csak online is.
Kaptál negatív kommenteket is?
Igen, de őszintén szólva nem foglalkoztam velük. Nem volt energiám rá, és tudom: a negatív vélemény inkább szól a kommentelőről, mint rólam. Csak gyógyulást és kiteljesedést kívánok nekik.
Mit üzennél azoknak, akik szeretnének elindulni, de nem mernek egyedül?
Ne várják meg a tökéletes pillanatot, mert olyan nincs. Induljanak el úgy, ahogy vannak! Az út megtanít mindenre. Ha valaki fél az egyedülléttől, annak azt tanácsolom: mégis induljon el egyedül. Az egyedüllét nem büntetés, hanem ajándék. Megismerjük önmagunkat az út során, és amikor rájössz arra, hogy a legjobb társad te magad vagy, olyan teljességet érzel, amit még soha: megállíthatatlan leszel. Megtanultam a hibáimat és a furcsaságaimat is magamhoz ölelni. Az életben, akárcsak a Caminón, szintén mindannyian cipeljük a hátizsákunkat, és ha a lelki csomagokat le tudjuk tenni, megkönnyítjük a saját repülésünket.Én már sosem érzem magam igazán magányosnak. Mert tudom: mindig támogatva vagyok, és bármitől is félek, le tudom győzni.
Milyen gyakorlati tippeket adnál azoknak, akik most készülnek a Caminóra?
A legnagyobb kihívás számomra egyértelműen a nehéz hátizsák volt. Utólag úgy gondolom, ez is tanítás volt: ez mutatta meg, hogy néha a legnagyobb súlyt nem a fizikai terhek, hanem a saját ragaszkodásaink adják. Amit biztosan nem vinnék újra: sminkek, neszesszer, szépségápolási cuccok – ezek mind csak felesleges súlyt jelentenek. A nőiességem nem ezekben a tárgyakban van, hanem bennem. Ezeket mind zacskóba kellett tennem, és csak az alap kozmetikai dolgokat tartottam meg: egy kis sampon, nappali krém, fogkefe, fogkrém – és már ez is súly.
Flip-flopra sincs szükség. Elég egy túraszandál, amiben lehet zuhanyozni is, és persze egy jó túracipő. Étkezőkészletet sem kell vinni – minden megtalálható a szállásokon. Nálam volt ugyan egy bicska, de repülőn vagy vonaton el is vehetik, így nem biztos, hogy megéri. Sok zarándok visz ételdobozt, bögrét, evőeszközt – szerintem ezekre sincs igazán szükség, hiszen nem vadkempingezni megy az ember.
Ruhából sem kell sok. Minden beszerezhető útközben, és bőven elég három póló, három nadrág. Az időjárás persze változatos, attól is függ, mikor indul az ember. Én például nyáron mentem, és azt hittem, végig verőfényes napsütés lesz – de rengetegszer esett az eső, és nagyon változékony volt az idő. Mindent vízállóvá kell tenni. Nagyon örültem, hogy esőálló cipőt választottam túracipőnek, volt egy jó esőkabátom, és a hátizsákomhoz is volt esővédő huzat. A ruháim is könnyű, gyorsan száradó anyagból voltak – ez életmentő. Amikor megérkeztem a szállásra, az első dolgom az volt, hogy kimossam a napi ruháimat, mert így másnapra megszáradtak. Este, amíg vacsoráztunk vagy beszélgettünk, a ruhák kint száradtak, és hajnalra mindig készen álltak a következő napra. Nedves ruhát cipelni borzasztó – ezt hamar megtanulja az ember.
A szálláson sem kell aggódni
A szállásokkal kapcsolatban is megnyugtatnék mindenkit: mindig vár valahol egy ágy. Lehet, hogy kicsit messzebb, de lesz hol aludnod. Ez is az élet tanítása: minden megoldódik, csak nyitottnak kell lenni. Befogadónak, rugalmasnak.
Ma már sok hasznos applikáció is segít a zarándokoknak, nem csak a Bookingon lehet nézelődni. Vannak külön turistaház-kereső alkalmazások, és szerintem a Buen Camino app a legjobb ezek közül. Sok helyen nem is lehet előre foglalni, de ezzel az appal elkerülhető, hogy kiszolgáltatott helyzetbe kerüljünk.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
Alig ismert, álomszép európai város tarolhatja le a világot:...
Európa legelőkelőbb városa: ide érdemes ellátogatnia annak, aki...
Ezek lettek a világ leglátogatottabb városai 2025-ben
Ebben a 7 európai országban a legjobb az élet - megfizethető...
A jövő évtől visszafizetik az autópálya-matricák árát a...
