12 000 piranhát adott el Európában egy olasz jezsuita – a különös ötletből hidak, kikötő és repülőtér született az Amazonasnál
Amikor a humanitárius segítségnyújtásra vagy a missziós munkára gondolunk, általában élelmiszercsomagok, orvosi szállítmányok vagy templomépítések jutnak eszünkbe. Az Amazonas folyó torkolatában, a világ legnagyobb folyami-tengeri szigetén azonban fél évszázaddal ezelőtt egy egészen másfajta forradalom ment végbe.
Egy olasz jezsuita szerzetes, Giovanni Gallo atya nem alamizsnát vitt az őserdő szélére szorult közösségeknek, hanem olyasvalamivel teremtett számukra önfenntartó gazdaságot, amit a helyi halászok addig értéktelen és kártékony hulladéknak tekintettek: a piranhákkal. Az ebből származó bevételekből nem csupán az infrastruktúra épült fel, hanem egy olyan egyedülálló kulturális központ is létrejött, amely ma is fogadja a felfedező kedvű utazókat.
A zseniális „piranha-terv”, ami megváltoztatott egy falut
Az 1927-es torinói születésű Giovanni Gallo atya 1970-ben érkezett meg Brazíliába, majd hamarosan az elszigetelt Marajó-szigeten, az Arari-folyó mentén fekvő kis településen, Vila de Jenipapóban telepedett le. A környéken alig volt infrastruktúra, az utak hiánya miatt a falvak szinte teljesen el voltak vágva a külvilágtól, és a megélhetési lehetőségek is a nullához közelítettek.
A folyóban viszont hemzsegtek a hírhedt ragadozó halak, a piranhák, amelyek a helyi halászok hálóit szaggatták, miközben piaci értékük alig akadt. Gallo ekkor egy meghökkentő húzással állt elő: létrehozott egy kézműves műhelyt, és megtanította a falu asszonyait a piranhák szakszerű preparálására és tartósítására. Az éles fogsorú, félelmetes trófeákat az európai kapcsolatai révén dekorációs dísztárgyként kezdte értékesíteni a kontinensen. A vállalkozás elképesztő siker lett:
a leleményes pap mintegy 12 000 kitömött piranhát juttatott el Európába, a befolyó összeget pedig az utolsó fillérig a falu fejlesztésére fordította.
A bevételből több mint 350 méternyi fahidat, egy kikötőt, temetőt és egy 800 méteres repülősávot építettek, miközben a munkában részt vevő halászok és asszonyok tisztességes bért kaptak érte.
Interaktív fatákolmányokkal várják a múzeum látogatóit
Gallo atya hamar felismerte, hogy a térség lakóit nemcsak a mélyszegénység, hanem a saját kulturális identitásuk elvesztése is sújtja. A Marajó-sziget ugyanis a prekolumbiánus időkben egy magasan fejlett, gazdag kerámiaművészetéről híres őslakos kultúra otthona volt. A szerzetes elkezdte összegyűjteni a helyiek által a földeken talált régészeti cseréptöredékeket és néprajzi tárgyakat.
Ebből a gyűjtésből született meg 1972-ben a Museu do Marajó (Marajó Múzeum), ami messze nem egy merev, poros vitrinekkel teli hagyományos kiállítás. Gallo atya évtizedekkel megelőzte a modern tudományos élményközpontokat: az volt a célja, hogy a látogató maga fedezze fel az összefüggéseket.
Létrehozta az úgynevezett „caipira computereket”. Ezek olyan kézzel faragott fa mechanizmusokat, fogaskerekekkel, kötelekkel és karokkal működtetett táblákat jelentenek, amelyeket mozgatva rejtett ajtók és fiókok nyílnak ki, megismertetve az embert a sziget természeti értékeivel és történelmével.
Gallo atya öröksége ma is él
A szerzetes, aki egyszerre volt régész, antropológus, fotós és közösségszervező, 2003-ban hunyt el a közeli nagyvárosban, Belémben. Munkássága azonban nem veszett el: a múzeum átfogó felújításon esett át, és hűen őrzi alapítója szellemiségét.
A látogatottsága évről évre növekszik, a közelmúltban egy új moziteremmel is gazdagodott az intézmény, Cachoeira do Arari önkormányzata pedig hivatalosan is a város tárgyi és szellemi kulturális örökségének részévé nyilvánította Gallo atya életművét.
Utazási útmutató, ha ellátogatnál a múzeumba
Ha valaki szeretne eljutni ebbe az autentikus és kevéssé látogatott amazóniai szegletbe, nem mindennapi, de életre szóló kalandra kell felkészülnie. Az út a következő lépésekből áll:
- Repülés Budapestről Belémbe (Brazília): Budapestről nincs közvetlen tengerentúli járat Észak-Brazíliába. A legcélszerűbb útvonal a TAP Air Portugal járataival kínálkozik. Budapestről egy lisszaboni átszállással közvetlenül el lehet jutni Belém repülőterére (Val de Cans nemzetközi repülőtér – BEL). Alternatívaként szóba jöhet egy frankfurti vagy párizsi átszállás São Paulóba vagy Rio de Janeiróba, majd onnan egy belföldi járattal (LATAM vagy Gol) Belémbe repülni.
- Átkelés a Marajó-szigetre: Belém a Marajó-sziget kapuja. A belémi folyami kikötőből (Terminal Hidroviário de Belém) rendszeres kompok és katamaránok indulnak a szigetre. A leggyakoribb célállomás Camarákikötője, az út a hatalmas folyami torkolaton át nagyjából 2-3 órát vesz igénybe a hajó típusától függően.
- Eljutás Cachoeira do Arari városába: Camará kikötőjébe megérkezve helyi buszok, kisbuszok (vanok) vagy terepjárós taxik várják az utasokat. Innen az út a szárazföld belseje felé vezet Cachoeira do Arari településre, amely mintegy 50-60 kilométerre fekszik, és az útviszonyoktól függően másfél-két órás zötykölődést jelent az őserdei és szavannás tájon át.
Az utazást érdemes július és december között időzíteni, mivel az esős évszakban a folyók és a talajvíz szintje drasztikusan megemelkedik, ami a sziget belső útjait nehezen járhatóvá teheti. A Museu do Marajó meglátogatása azonban a nehézségek ellenére is páratlan élmény. Itt ismerheted meg, hogyan tudta egyetlen ember hite, humora és a kitömött piranhák ereje gyökeresen megváltoztatni egy egész vidék jövőjét.
Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy ne maradj le a legérdekesebb cikkekről!
Ajánljuk még:
"Én ezt biztosan nem fogom kifizetni” - megállt pár percre egy...
Gépeltérítést jelzett a Korfuról érkező járat,...
"Megőrültetek, hogy Nápolyba utaztok?" - egy magyar család most...
"59 évesen elbocsátottak. Ma az Antarktiszon dolgozom, hajnalban...
Turisták tucatjai rekedtek egy rodoszi strandon egy sziklaomlás...
