Oszvald Marika: Az emberek mindig nagy csodákat várnak, én viszont a létezést tartom a legnagyobb csodának

Oszvald Marika ma ünnepli 67. születésnapját, de ő saját bevallása szerint kiröhögi az öregséget. A Kossuth-díjas színésznő beleszületett az operettbe, hiszen szülei szakmáját választotta ő is. Pihenni nem szokott, és mind a mai napig gyermeki lelkesedéssel és boldogsággal fordul a világ felé.

Már egészen pici koromban, három-négyévesen kívülről tudtam az operákat. Ott ültem a próbákon, betéve tudtam mindent. Mint a mesék folytatása, nekem olyan volt, hiszen a színház felnőtteknek szóló mese

– idézi a szubrettet a Bors. A szülei azért a biztonság kedvéért közgazdasági technikumba járatták, “mert sosem lehet tudni, kinek, hogy sikerül a pályája”. Felmenői között egy lengyel bárónó, Antoniewicz Gertrúd is ott van, aki után Oszval Marika a Gertrúd nevet is viseli. A színház világában eltöltött ifjú éveiről egy vicces anekdotát mesélt a szinhaz.org-nak:

Egyszer apu a Toscában játszott, vitték kivégezni a darab végén az Angyalvárba. Én háromévesen, azt látván, hogy felállnak a katonák a sortűzhöz, elkezdtem teli torokból üvölteni a páholyból: ‘Ne bántsátok az apukámat! Segítség, segítsééég!’ Annyira zokogtam, hogy csak nagy sokára bírtak lenyugtatni. Máskor meg bent lehettem a Traviata próbáin, kívülről fújtam az összes dalát, ám a premierre apuék már nem vittek el. Ezen nagyon megsértődtem, így amikor éjjel hazaértek, először alvást színleltem, aztán spontán kifordultam az ágyból, és rázendítettem, pontosan idézve a darabból: ‘Kifizetem ezt a nőőőt!’ Majd diadalittasan befordultam a fal felé, anyuék pedig szakadtak a nevetéstől.

Oszvald Marikát igazából nagyon nehéz nem szeretni. Persze sokan lenézik az általa választott műfajt – szerinte ez sznobság, és a közönség átlagéletkora őt igazolja. A Szenzációs Négyesben nyújtott szereplése miatt is többen kritizálták, miután pankrátorként verekedett. De az a helyzet, hogy süt belőle a jóindulat, a kedvesség és a szeretet, nem véletlenül érzi közel magához az operett idillikus világát:

Két lábon álló, reálisan gondolkodó ember vagyok, de szeretem a varázslatot. Nem a csöpögő romantikát, hanem azt, amikor valóságos emberi érzelmek győzedelmeskednek. Bár a mai világban általában mindenki mindenkit megcsal, elhagy, de én igenis el tudom képzelni, hogy elő-előfordul a mindennapokban is az operett idealizálta szerelem, amikor két ember örökre együtt marad, és imádattal fogják egymás kezét. Az életben is megtapasztaltam az emberi jóságot. Akadtak, akik gyanakvással néztek rám, nem szimpatizáltak velem, mondjuk az a kolléganő, aki a második szereposztásban játszott velem azonos szerepet. De ha én jó szándékkal közelítettem hozzá, azt megérezte, és visszakaptam a befektetett szeretetet. Rájött, hogy nem érdemes acsarkodni, egyik este úgyis ő játszik, a másikon meg én. Egyik ilyen riválisból később jó barátnőmül vált.

Saját megállapítása szerint “csinos fiatalka” volt, de elfogadta, hogy már megöregedett, és azóta inkább lányában gyönyörködik, aki “olyan, mint egy kis hercegnő”. Arról, hogyan érinti az idő múlása, így nyilatkozott a Magyar Narancsnak 2015 nyarán:

Én is jártam úgy a próbák során, hogy a nagy dívát, a színésznőt kellett játszanom, és mikor oldalra néztem, ott volt egy tükör, és felkiáltottam: “Jézusom, én így nézek ki? Én nem így emlékszem magamra!” Sok színésznőben nem realizálódik az öregedés, de én alapvetően teljesen máshogy viszonyulok ehhez, épp azért, mert jól érzem magam. Érdekes állapot: voltam fiatal meg középkorú, de ilyen, hogy öreg vagyok, még nem volt. Kimegyek a színpadra, és kicsit úgy vagyok vele, hogy kövér vagyok, öreg vagyok, de hátha nem veszik észre. Ezen szoktunk röhögni a színésztársaimmal. Én kiröhögöm az öregséget.

Oszvald Marika teljesen normális életet él, leszámítva, hogy rengeteget dolgozik, ha pedig netán mégsem a munka köti le, akkor rendszerint a kertjét említi tennivalóként. Pihenni egyáltalán nem szokott: “a színpadon pihenem ki magam. Unatkozni egy percem sincs” – mondja. De mindezt rengeteg derűvel teszi.

A génjeimből eredő jókedvem amiatt sugárzó ma is, hogy sem lelkileg, sem szellemileg nem fáradtam még el. A testem persze elgyötört néha, mint a legtöbb kortársamé, ám az élet varázslata iránti szeretet belőlem egy percre sem illan el. Az emberek mindig nagy csodákat várnak, én viszont a létezést tartom a legnagyobb csodának! Itt vagyok egy Föld nevű bolygón, és amik körbevesznek, azokat meg kell látnom, meg kell élnem. Minden napom más, folyton történik valami, és hogy én szenvedélyes és lelkes tudok maradni ez iránt, az konzervál

– nyilatkozta a szinhaz.org-nak.