Bródy János: Közölték velünk, hogy túlléptük a magyar állampolgárok számára engedélyezett szabadságot

Bródy János a maga részéről még a hetvenedik születésnapjának sem tulajdonított különösebb jelentőséget, de nekünk nem kell követnünk a példáját, és nyugodtan megemlékezhetünk az egykori Illés együttes Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas dalszerzőjéről a mai napon, 73. születésnapja alkalmából.

Arról, hogy mennyire nem mozgatja meg a születésnapja, a Fidelionak mesélt 2016-ban:

Számomra ez nem jelent semmilyen különös fordulatot. Minden nappal öregebb leszek egy kicsit, úgy is mondhatom, hogy minden nappal közelebb kerülök a végső búcsúhoz, de a jeles ünnepek alkalmából nem gyorsul fel az idő.

Ahogy számos másik vele készült interjúban, úgy itt is felmerül a Ha én rózsa volnék című dal, amelyről Bródy azt mondja, fogalma sem volt, hogy gyakorlatilag egy himnuszt írt.

A Ha én rózsa volnékról is csak egy-két évtized múlva kezdett kiderülni, hogy nincs hozzá hasonló, generációs himnuszként felfogható dal. Nem láttam a jövőbe, hogy annak alapján úgy döntsek a ’70-es évek elején: olyan dalt írok, amely a majdan megvalósuló harmadik köztársaság elnökének, Göncz Árpádnak a kedvenc dala lesz, annyira, hogy a végrendeletében kéri, az hangozzon el a ravatalánál. Ezt senki nem tudhatta előre, én sem. Engem is megrendített. Annak ellenére, hogy Árpi bácsi egy rólam szóló könyv előszavában megírta: számára ez a dal egy közép-európai himnusz. A dal történetéhez nyilván hozzá tartozik, hogy egy ideig be volt tiltva. Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezén jelent meg, amit a ’70-es években bezúztak.

Az Illés zenekarral 1970-ben a BBC beszélgetett, ami után már csak vidéken tudtak játszani. Hogy pontosan mi volt az, ami ennyire kiverte itthon a biztosítékot, az a mai napig nem derül ki, Bródy szerint talán az volt a baj, hogy “a hosszú hajról, illetve a hosszú hajjal szembeni ellenérzésekről” beszélt – derült ki a 24.hu-nak adott interjújából.

Miután teljesen gyanútlanul hazajöttünk, közölték velünk, hogy túlléptük a magyar állampolgárok számára engedélyezett szabadságot, és emiatt az Illés súlyos szankciókkal lesz sújtva. Budapestről kitiltottak minket, a Magyar Rádió és a Magyar Televízió nem játszotta a felvételeinket, és több vidéki város is jelezte, hogy nem kívánja az Illést fogadni. Az mentette meg a zenekart, hogy az Országos Rendező Iroda igazgatója, a fiatalkorában Tolcsvay Laci papájával egy zenekarban szintén zenész Keszler Pál – nyugodjék békében – szeretett minket és a maga módján megvédett minket azzal, hogy az illetékes hatóságokkal közölte, miszerint ő majd vigyáz ránk, hogy ne legyen velünk további balhé. Az ORI vidéki műsoraiban mindenesetre fölléphettünk. Így lettünk – Tardos Péter jópofa bonmot-jával – a vidék legjobb zenekara.

1973-ban államellenes izgatással vádolták meg, amelynek végül csak pénzbüntetés lett az eredménye, de onnantól kezdve az összes dalát alaposan átvizsgálták – mesélte a zenész a nullhategy.hu-nak.

Meg kellett tanulnom a sorok között üzenni, mert a prágai bevonulás után igencsak felerősödött az ideológiai fegyelmezés. Valahogy így lettem én költészettel gyanúsítható dalszövegíró. Keresnem kellett azokat a metaforákat, asszociációkat, melyekkel a szigorúan ellenőrző rendszereket meg lehetett kerülni. Persze, ez is lassan épült fel, de végül is beletanultam a művészetbe, hiszen a költő a világ varázsainak mérnöke, és én eredetileg is mérnöknek készültem. (…) A hanglemezgyári kiadványok esetében Bors Jenőnek volt egy belső utasítása, hogy amíg az ő engedélye nincs rajta egy Bródy szövegen, azt nem lehet felénekelni a stúdióban, tehát nem volt „utólag”. Minden album felvétele előtt be kellett mennem a szövegeimmel hozzá, és ott ő kihúzogatta azokat a sorokat, amelyekről úgy gondolta, hogy számára nem vállalhatóak. Nem volt durva és ellenséges hangulat, hanem inkább afféle patrónusi légkör… Ugyan már Tinikém, csak nem gondolod, hogy ezt így lehet… És ajánlatokat is tett, hogy mit lehetne helyette. Szóval, egy-egy sorral Bors Jenő is társszerzőm… 

Bródy Jánost saját bevallása szerint manapság sem engedik akárhol fellépni, a politika beleszól abba, hogy kit és hol hallhatnak az emberek. 

Én nagyon hálás vagyok azoknak, akik megvásárolják a lemezeimet, és akik eljönnek a koncertjeimre. Rájöttem, hogy bár én nem vagyok a kultúrpolitika kedvence, de amíg a közönség életben akar tartani, addig nincs miért lelépni. Mondhatnám, innentől már minden koncertem ráadás. De tény, hogy nagyon sokan vannak, akik elfogadják a kormányzati médiapropaganda valóságképét. És tőlük is érkezik hozzám visszajelzés, például a Facebook-oldalamra. Gyakran találkozom olyan kommentekkel, hogy ők engem valamikor nagyon szerettek, de most már utálnak, meg hogy hazaáruló lettem, Soros-bérenc vagyok, meg ilyenek. Azért ez nekem nagyon rosszul esik

– fogalmazott a zenész a hvg.hu-nak tavaly novemberben. Ekkor jelent meg új száma, az Akit a hazája nem szeretett, amiről ő maga is azt mondta, nem túl rádióbarát:

Az ilyen daloknak aztán az a következménye, hogy fellépő művészként sokszor ütközöm korlátokba. A színpadon való megjelenés lehetősége ma sok helyen attól függ, hogy az illető mennyire kedves a pártnak vagy azoknak a kormányzati szerveknek, amelyek a kultúrára pénzt adnak. A zenekari produkciók nagy része nyáron a fesztiválokból, az év többi részén különböző falunapokból, önkormányzati rendezvényekből él. Ebből tudnak fennmaradni azok, akiket a média nem támogat, nincsenek a frontvonalban. Miután az önkormányzatok nagy részét szervilisen bizonyítani vágyó pártkatonák vezetik, sokszor előfordult velem is, hogy lakossági rendezvényekre, ha meghívnak is, aztán jön a furcsa zavart telefon, hogy valamiért mégse menjek. Az állami média nem is hív. Mindenki a főnökére mutogat, hogy miért nem. Hosszú utat jár be a műsorokba meghívottak listája – és ez alatt szigorúan megrostálják azt a listát. Nevezhetjük ezt cenzúrának is.